Nem vagyok bizalmatlan
Fény és árnyék között


Nem vagyok bizalmatlan, bár sokszor ráfáztam. Látom, a világ önmagát produkálja, újra. És nem jobb. Tehát benne, vele van a probléma.
Minden változtatásra való kísérlet, de gyakorlat is eleve kudarcra ítélt. Tudhatná, mégis mintha bele lenne kódolva az állandó újrakezdés.
Észrevehetné, de nem foglalkozik mélyebben vele, mert túlnő az eszén ez. Ami nem bír befogni, azt elereszti.
Előbb a világ feltérképezése van, azután a mélyebb megismerése, majd a változtatni akarás, végül a kudarc beismerése.
Eleinte hisz a szóban, a tettben, reménye van. De jön egy másik fázis, vele párhuzamosan, és keresztbe lesznek egymásnak. Mindig ütközés van. Sok egymásnak feszülő ellentétes akarat. Valaki, valami összezavar mindent. Résen van, azonnal, ahol két szándék rímelni kezd egymásra.
A világ állandó lázadásban van. Kitör, hogy betörjön, végül letör, mint a bili füle. Megfoghatatlan.
Felmegy a színpadra, megmutatni magát, szeretetből van.
Megszereti, hogy ezt megteheti, s akkor leparancsolják onnan, feltételeket szabva. Megteszi, amíg bírja, végül kifogy mindenéből, amivel teheti. Elfogy belőle az ember. Ekkor rásütik a kiégett bélyegét és szemétkupacra kerül.
Nem lehet ezt meg-, és átbeszélésekkel, tanácsokkal, megértő odafigyeléssel megoldani. A másik ember is ugyanolyan anyagból van.
Ott a SZÓ, ott az ÉLET a száj előtt, a levegőben, csak be kellene venni. Mindenkinek.
Nem, nem lenne fenékig tejföl akkor sem, de világítana az, ami addig sötétben terjedt, észrevehetetlenül. Ha napfényre kerül, mindjárt elvesztené erejét. Mint a hazugság. Bármi, ami rossz. Elerőtlenül.
Ha az egész világ azt mondaná, sötétben vagyok, világosságot akarok – kigyúlhatna a fény. Nem kapcsolná le folyton valaki.
Rombolni kell, hogy újat építs, ez világos. De az alapot nem lehet kicserélni. Az tart meg, a föld a talpad alatt. Az a bizonyosság, hogy volt élet a múltban és lesz élet a jövőben is.
A világ azért forog állandóan önmaga körül, mert mindig csak szétnéz, nem fölfelé. Nála a föl is csak a csillagokig jut, s az kevés, eddig bebizonyosodott. De van egy Szó, egy Ige, amelyik a világon kívülről érkezett, és arra kapaszkodva világosan lehet látni azt a sötétséget, ami beteríti az agyakat, lelkeket, a teremtést. Csak onnan látni a valóságot. Ehhez támpontot ad minden a földön, hogy itt megvetve a lábat fel tudjon szellemében emelkedni, önmagán kívülre – objektíven.
Mikor a szubjektivitást kérjük, az empátiát, együttérzést igényeljük, de a szabadulás a sötétségből nem jön objektivitás nélkül.
Valaki felrúg valamit, ami előtte volt, mert zavarta a látásában, követik kis epigonok a felrúgásban, és ahogy lenni szokott, mindig a közkatonák szúrják el a dolgot, megértés híján, amivel nem rendelkeznek. Jönnek a tanítványok, s még sokan. Majd még sokan, akik fuldokolnak, és csak levegőt akarnak venni. De nekik már nem lehet. Csak azt féltem, azt a kis talpalatti földet, amit kihúznak alólad. Se levegővétel, se megállás. Mi ez, ha nem a halál maga?
Beszólnak, mert nem ismerik az életed, azok, akiknek nem ismered az életét. Ki vagyunk rakva, mint a sündisznók. Csak tüskékkel kommunikálunk. Vérzünk mindannyian, amíg kivérzünk.
Nem akarom az ellenségem halálát, mert az ellenségemből lehet a barátom is, ha leülünk megbeszélni a dolgokat. Mikor őt gúnyolják, engem is. Mert azt teszi meg, amit én nem mertem, és azt mutatja meg nekem, amit nem szabad. Az ellenségemből ellenfél lehet, aki engem minősít. Nem pusztítóra van szükségünk, hanem szabadítóra.

2017-11-15
Nászta Katalin

Nászta Katalin

Önéletrajz

Nászta Katalin

Kolozsváron születtem, 1950-ben. Írással még általános iskolában kezdtem foglalkozni. Első versem a Korunk folyóiratban jelent meg, majd később az Utunk, Igaz szó, Ifjúmunkás, Echinox, irodalmi lapokban, újságokban. A Varázslataink c. antológiában a legújabb költő nemzedék közé soroltak. A marosvásárhelyi Szentgyörgyi István színművészeti Főiskola elvégzése után Sepsiszentgyörgyre kerültem, színészként. Színészkollegáimmal készült interjúimnak otthont megint a Korunk adott, Kántor Lajos személyében. 1989 őszén, még a Ceausecu éra idején települtünk át családostól Magyarországra. Zalaegerszegen a Zalai Hírlapban jelentek meg verseim, a Lüktetés c. antológiában is szerepeltem velük, színész interjúimnak pedig a Pannon Tükör, és a Film Színház Muzsika is teret engedett. Két év színészkedés után a zalaegerszegi Hevesi Sándor színházban szerződésem megszűnt, újabbat nem kerestem, a városban akartam maradni, iskoláskorú gyermekeim miatt, akiket megviselt az áttelepülés. Az ország-váltás, az új világgal való találkozás nyitottá tett a hitvilág iránt is, amihez kisgyermekkorom óta öntudatlanul is vonzódást éreztem. A Bibliát immár kézbe vehető, és hittel való olvasása kimeríthetetlen erőt nyújtott a nehéz időszak elszenvedésére. (A színházi világból való kikerülésem után kénytelen voltam mindenféle munkát elvállalni, mint szállodai munkás, betanított, varrodai, mosodai alkalmazott, gyermekfelügyelő. Majd biztosítási üzletkötőként vonultam nyugdíjba, egyéni vállalkozói státusban) Hitéleti tapasztalataimat a német Omniscriptum kiadó kérésére, blogbejegyzéseimből állítottam össze könyv formátumba Vajúdás címmel. Majd 2015-ben a kiadatlan verseimet rendeztem kiadásra Te tudsz engem, Uram címmel. Színészinterjúim kötetén jelenleg is dolgozom.

Újabban a Pannon Tükör, és különböző internetes irodalmi folyóiratok, portálok - Litera-Túra, Lenolaj, Hetedhéthatár - közlik verseimet, írásaimat.

De ezek mind száraz tények. Ami igazán érdekes, amiről beszélni, vagy gondolkodni érdemes, azokat versben írom meg, vagy egy blogbejegyzésben, vagy egy kollegámat faggatom. És még mindig vannak felteendő kérdéseim, és vannak elmondanivalóim.

Tovább a kategóriában: « Transzfer A kémény »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned