Önséta

Ballonkabátban jövök rá
hogy valóban ősz van,
harisnyás vádlim a hajnali szél simítja,
nyakam ostromolja, nyitná legfelső gombom,
szememben bámulja a tegnapi tócsák tükörtáncát.

A nyár léptei hetekkel mögöttem visszhangzanak,
koppanásuk sétány melletti gesztenyék
csobbanásává válik,
nedves avar foglalja keretbe
a páracseppektől zsúfolt padokat.

Levágyom a vízhez,
a nyirkos Balaton-partra,
ő ismer engem,
látott kisgyerekként,
tinédzserkoromban,
szerelmesen
(más és más férfiakkal)
viselősen,
és most látja fekete csillagom homlokomon.


Áldott ez a táj,
szememmel simogatom őszi hátát,
éppen két hattyú mandulaként víz alá bukik.
A kissé ködös vidék bújtat,
úgy karol át óvón vigyázva,
mint festményről lelépő nő.
Ő a szoptató anyám, a kurva szeretőm,
bársonyba csomagolt húgom,
s bárhová menjek is
folyton visszahív,
s tudom, egyszer majd örökbefogad.

Legfrissebbek a szerzőtől: M. Karácsonyi Bea

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned