Figyelmeztetés
  • JUser: :_load: Nem tölthető be a következő azonosítószámú felhasználó: 583

Csendben leült mellém

Leült mellém csendesen a padra,
ahogy szokott, véznán, emberül.
Két szemét a messzire tapadva
hordta, mint cinke ha ágra ül.

Riadt-keresve éberen leste,
homlokom hogy veti a ráncot,
amíg rácsodálkozott az este,
ellopva közöttünk a távot.

Attila, én nem voltam előtted,
-mondtam, miközben rám se nézett-
hagyd nekem, hogy nyomodba szegődjek,
de ő az állomásra révedt,

versét már a térdén zongorázta,
de megtorpant ujján az ütem,
egy sort tömény vonatfüttyben ázva
kapart nadrágjára, nélkülem.

Már nem is láttam, nagy füst takarta,
csak hallottam ahogy lépeget,
s viszi magával élre-kaparva,
a sínencsikorgó verseket.

Tovább a kategóriában: « A város szélén Elment »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned