Az exkluzív interjú

Szeretem a reggel pasztell fényeit, mondta affektálva Thörtető Tamás, a kissé kopaszodó, pocakos festő a szép arcú, fiatal újságírónőre, Édes Ildikóra mosolyogva. Tetszett neki a nő üde fiatalsága, bőrének hamvassága, és ahogy ott, a presszó asztalánál ülve törékeny ujjaival vörösesbarna kontyából kibomló hajtincseit babrálta. A festő most kicsit előrehajolt, hogy belásson az újságírónő dekoltázsába, erre Ildikó nevetve hátra dőlt, és védekezőn elmosolyodott. Úgy, ahogyan a nők ilyenkor általában szokták.
A férfira izgatóan hatott ez a vörös pírral toluló mosoly, és tekintetével végigpásztázta az almazöld pulóver alatt feszülő női test szép ívű vonalait. Ildikót feszélyezte Thörtetőnek ez a tolakodó nézése, és ha tehette volna, menten fölugrik az asztaltól és dolga végezetlenül elszalad. Pontosan úgy, mint gyermekkorában, amikor az ebédnél vagy a vacsoránál fiú testvérei valamivel megbántották, és sértődöttsége jeléül már nem akart velük étkezni. De most nem tehette meg, hogy fölugrik és elszalad, mert exkluzív interjút kell készítenie a festővel, hogy riporter lehessen a Paletta Művészeti Magazinnál. Két nappal ezelőtt nagyot füllentett Thörtetőnek, amikor úgy mutatkozott be, mintha a művészeti magazinnak máris főállású munkatársa lenne. Eddig külsősként dolgozott a lapnak, mint kezdő művészettörténész, és jobbára csak értekező cikkeket írt egy-egy kiállításról vagy az alkotó munkásságáról. Ez az interjú lesz az első referencia munkája.
Most Ildikó hajolt előre, bekapcsolta mini riportermagnóját, és feltette az első kérdést. A reggeli órák a leginspirálóbbak önnek az alkotó munkára? Mosolya kissé erőltetettre sikeredett, amivel e pillanatban nem tudott mit kezdeni a festő. De talán nem is akart. Elsősorban a kérdésre figyelt, ami kizökkentette férfias szerepéből, és válasz után kutatva felsóhajtott. Aztán önkéntelenül elnézett Ildikó mellett, és tekintete elmélázva megállapodott a terasz sarkában lévő rózsaszín leander fodros virágain.
A festő érezte, tudta, hogy vissza kell zökkennie az interjút adó neves ember szerepébe, ami nem esett túlzottan nehezére. Egész eddigi élete másból sem állt, mint szerepekből. Soha nem adta önmagát, mert attól félt, hogy akkor kihasználják, és elveszik a világban, anélkül, hogy annak az örömeit élvezte volna. Senkit nem engedett közel magához, még a szerelmeit sem, nehogy észrevegyék a gyengeségeit, amiből akadt neki bőven. Minden helyzetben erősnek akart látszani. Hisz gyerekkora óta mást sem hallott az apjától, minthogy „az erőstől félnek, a gyengét meg eltiporják”. Amikor csak tehette, a hatalmon lévő emberek társaságát kereste, mert mellettük, és az árnyékukban erősnek érezhette magát.
A feleségét, Borit azonban nem tudta megtéveszteni. Miért nem a színművészetire jelentkeztél, tette fel neki kissé gúnyosan – míg el nem váltak – többször is a kérdést. Magyarázat hiányában Thörtető vágott egy grimaszt és rándított a vállán, majd harsányan azt kiáltotta: „Van másik!” Eleinte az asszony még jót nevetett a férfi viccén, később már siralmasnak találta. Bohóc vagy, jegyezte meg keserűen, de talán még annak sem igazán jó! Válasz helyett a férfi mérgesen hátat fordított neki és bevágva maga mögött az ajtót, lerohant a műtermébe dolgozni. Egy nap aztán Bori bejelentette, hogy nem tud vele tovább élni és elválik. Felőlem elmehetsz, fenyegette meg Thörtető, de egy fityinget sem kapsz tőlem. Nem is kell, vágta a szemébe az asszony, nem szorulok kegyelemkenyérre!
Azóta nem nősült újra. Minek, úgyis csak a pénzére utaznak nők! Így hát jobbára csak kalandjai voltak. Egy éjszakás kalandok a modelljeivel. Vajon ez elég neki, tud érzelmi töltést meríteni belőle? …A napjaihoz? Az életéhez? Nagyot sóhajtott. Akár bevallja magának, akár nem, sikeres festő létére kész csőd a élete.
Művész úr, jól van? – jutott el a tudatáig Édes Ildikó újabb kérdése, ami pillanatnyi valóságába zökkentette vissza; és most döbbent rá, hogy eddig még semmit nem mondott.
Megismételné a kérdést, nézett homlokát ráncolva az újságírónőre, és teátrálisan széttárta napbarnított, szőrös karjait. Tudja mit, javasolta Ildikó, miközben leállította a magót és visszatekerte a szalagot, kezdjük talán az elején! Hogyan lett festő?
Ahogyan mások, akarta mondani, és vágott egy grimaszt. No, persze! …De ha most elmesélné az igazat, bizonyára ártana vele a karrierjének. Még a memoárjából is kihagyja majd, hogy azért jelentkezett Csizmás Rudolf festőiskolájába, mert fülig szerelmes volt Kertész Angelikába, az iskola gyönyörű modelljébe. Angelika azonban észre sem vette a szeplős, nyápic fiút, csupán Jónás Karcsinak, a sármos atlétának engedte meg többször is, hogy hazakísérje. Az egyik szép tavaszi estén Tamás elhatározta, ha törik, ha szakad, elismert művész lesz. Megmutatja Angelikának, micsoda nagy tehetség! Különórákra járt grafikusokhoz, festőkhöz, és alkotótáborokban vett részt. Mielőtt még felvételizett volna a Képzőművészeti Főiskolára, a nagybátyjának, dr. Thörtető Bálint válóperes ügyvédnek az összeköttetéseit is igénybe vette. A neves ügyvéd kérő szavára fel is vették azonnal Tamást a főiskolára. Ott aztán igyekezett megismerni és elsajátítani a híres, nagy festők által használt ecsetkezelési technikákat, hogy azok alkalmazásával teremtsen magának valami merőben újat, valami szokatlant, amire fölfigyel a szakma.
Végzős volt már, amikor a barlangrajzok bűvöletében végre sikerült kialakítania saját stílusát. Voltak, akik fanyalogtak tőle, mert túl gyerekesnek találták a festményeit. Mások meg mellé álltak, mondván, hogy ez a tehetséges ifjú festő máris új irányzatot teremtett. „Stílusának egyszerűsége tökéletesen kifejezi korunk emberének vágyait, eszményeit. Művei sallangmentesek, lényegretörőek. Ez kell, erre van szükség!” – írták az újságok, és Thörtető nevéből képezve, „thörte irányzatnak” nevezték el a stílusát. Irigyei, rosszakarói „törpe irányzatként” emlegették. Akkoriban a tanárai arra kérték Tamást, hogy maradjon bent tanársegédnek a főiskolán. De ő nem akart tanítani, hanem hazatért szülővárosába, hogy a festészetnek éljen. Igen, így volt, állapította meg. Ez utóbbi gondolatot némi módosítással majd a memoárjába is beveszi, olyan jól hangzik.
Hogyan lettem festő, ismételte meg a kérdést, és elmosolyodott. Neki most hazudnia kell, még pedig jó sokat! Ez is csak egy szerep! Nézze, kislány, nevetett Ildikóra, a szüleim már gyermekkoromban felfedezték a tehetségemet, mert folyton rajzoltam, festettem. Édesanyám nem győzte lekaparni a gyerekszoba faláról a rajzaimat; édesapám pedig hivatalba menet és jövet, kénytelen volt naponta betérni az „írószerbe” rajzlapot, ceruzát és a vízfestéket venni. Már az általános iskolában tanáraim nagy örömére több rajzversenyt megnyertem.
Később beiratkoztam Csizmás Rudolf festőiskolájába. El sem képzeli, hogy ott mennyit tanultam! A főiskolán Terényi Géza, a híres grafikus és Subás Gergely festőművész voltak a mestereim, bizonyára ismeri őket, hisz mindketten Koczka Jenő-díjasok.
Valahol azt olvastam, vetette közbe Ildikó, hogy az ön által teremtett thörte irányzatot, akkoriban még nehezen fogadta el a szakma. Ez így igaz, ismerte el Thörtető, de látja, hogy azóta mennyi követőm lett? Éppen ezen új irányzat tanítása érdekében alakították meg a főiskolán a modern festészeti tanszéket, ahol órákat adok a hallgatóknak. Képzelje, már többször is felkértek, hogy vegyem át a vezetését, de én nemet mondtam nekik. Mint tudja, imádok festeni. Nekem ez az életem.
Hüű, gondolta, vissza kell egy kicsit fognia magát, mert a végén még hiteltelenné válik. Az igazat megvallva, ő szerette volna a legjobban átvenni a tanszéket, de be kellett látnia, hogy alkalmatlan a vezetésre. Így hát maradt továbbra is a festésnél. Biennálék, kiállítások, és érmek – itthon és külföldön egyaránt. Míg végül kiérdemelte városának nagydíját, a Bodza Kornél-díjat is.
Művész úr, figyelemmel kísérve a pályáját és az alkotásait, jegyezte meg Ildikó, sokat változott, módosult a stílusa. Itt elsősorban a színek és a formák összetettségére gondolok.
Hmm, simította ki izzadó homlokából a haját, ez a nő ügyesen kérdez. Ilyet még soha senki nem állapított meg a műveiről. Kiegyenesedett hát a székén, s ebből a helyzetéből a közeli árnyas parkra látott. A sétányon Csizmás Rudolf bronzszobráról épp egy feketerigó fütyörészett a fénybe. Milyen szépen mondja! Egyszer talán neki is ott áll majd a szobra. …Vagy a helyi múzeumot nevezik el róla? Elgondolkodott, mit is mondhatna változó, formálódó stílusáról, a színek és a formák összetettségéről? Ugyan mit? Néha azt érzi, mintha az ecset mozdítaná az ujjait, választaná ki a színeket egy-egy alkotásához. Aztán megiszik egy pohárka erőset, és azt veszi észre, már kész is a mű. Jó lenne most is inni valamit!
Kérhetnék egy konyakot, intett a szőke felszolgálónőnek. …És önnek, emelte tekintetét az újságírónőre. …Vagy még egy üdítőt? Nem, nem, semmit, szabadkozott Ildikó; folytassuk a beszélgetést! Ennek az interjúnak még ma el kell készülnie! Thörtető belehörpintett a konyakba, majd apró kortyokban, élvezettel nyelte le az italt. Jólesett neki.
Tudja, Ildikó, mondta maga elé nézve, nagyot változott a világ a főiskolás korom óta. Akkor úgy éreztem, hogy mindenben az egyszerűségre kell törekedni, és ezt igyekeztem is valamiképpen kifejezni. Most meg azt látom, hogy bonyolultabb, színesebb lett körülöttünk minden. S ezt a festészet formanyelvén aligha lehetne másként elmondani, mint a változó formákkal és színekkel.
Apropó, színek! – kapaszkodott a szóba Ildikó. – Most kérdezem meg öntől, mennyire inspirálóak a reggelek festői munkájára?
Minden nap korán kelek, kortyolt a poharába Thörtető; szeretem az ég alján megjelenő halványsárga és rózsaszínű fényeket. S amikor felkúszik a nap az égre, és tündöklő fényeivel beragyogja a földet, megszólalnak a madarak. Akár hiszi, akár nem, dalukkal köszöntik a felvirradó, új napot. Kell ennél szebb, lélekemelőbb? – Itt hatásszünetet tartott. Érezte, hogy mennyire költői lett. Nem szabad túlzásba esni! – Azt hiszem, tette hozzá jelentőségteljesen az elmondottakhoz, ez minden alkotó számára inspiráló lehet.
Kedves Ildikó, megkérdezhetem, hallotta-e már a madarak reggeli énekét? Az újságírónő válaszként megrázta a fejét. Sajnálhatja, mert ennél szebbet aligha hallhat az ember. Ezek a madárdalok, énekek tele vannak hálával és szeretettel. Ejnye, Tamás, figyelmeztette magát, ennyire azért mégse ragadtasd el magad!
Thörtető kérdésére Ildikó nem tudott mit válaszolni. Beszédes mozdulatai azonban mintha azt sugallták volna, biztosan úgy van, ahogyan a festő állítja. Mondták már önnek, hogy különösek az akvarelljei, jegyezte meg hunyorogva, mert a szemébe sütött a nap, és egy picit arrébb húzta maga alatt a székét. Van-e valami titka az akvarelljeinek?
Thörtető maga elé nézett: no, most mit is mondjon? Aztán úgy döntött, hogy blöfföl. Van bizony, fonta keresztbe karjait, és ettől Ildikó számára máris titokzatosabb lett. De igazából még fogalma sem volt arról, hogy mivel hozakodik elő, ha az újságírónő megkérdezi, hogy mi is az. Közben támadt egy ötlete. Elárulom önnek, ha megígéri, hogy nem írja meg. …Akkor meg mi értelme az egésznek, pintyerített az újságírónő. …Tudja, ez amolyan szakmai titok, igyekezett kimagyarázni magát. Ha nagyon akarja: végülis elmondhatom; üsse kő! De csak egy feltétellel, húzta tovább az időt.
Ildikó csodálkozó arcot vágott.
Jöjjön el a műtermembe! Szeretném, ha készítene néhány felvételt a festményeimről.
Semmi akadálya, nevetett Ildikó, és ha lehetne, akkor már a művész úrról is. Mondjuk, festés közben.
Jó! Remek! – dörzsölte a tenyerét a festő. – Csodálkoztam is nagyon, hogy miért nem ott beszélgetünk.
Ildikó tanácstalan arcot vágott, mint aki nem is tudja, pedig jól tudta, hogy miért nem választotta a festő műtermét a beszélgetés színhelyéül. Azt pletykálták Thörtetőről, hogy minden nőt, aki lemegy a műtermébe, megpróbálja elcsábítani. Még nem tudja, hogyan, de a fotózás után valamilyen indokkal igyekszik majd gyorsan eljönni. Nos, emelte Thörtetőre a tekintetét, …akkor halljuk azokat a titkokat!
Nem úgy van az, tiltakozott a festő, előbb készítse el a felvételeket, aztán majd elmondom! A kocsimmal viszem-hozom.
Thörtető ellentmondást nem tűrő kijelentésére az újságírónő minden idegszála megfeszült, és kellemetlenül érezte magát. Aztán arra gondolt, hogy most ő közszereplő, ezért nem érheti semmi bántódás, és megnyugodott. A festő fizetett, kinyitotta elegáns kocsija ajtaját, Ildikó beszállt, és elindultak. Alig mentek valamicskét, máris megálltak Thörtető ódon, belvárosi háza előtt. Boltívek, oszlopok, stukkók mindenfelé. Az udvaron halastó, fölötte giccsesen faragott fahíd ívelt át. A tóban aranyhalak teste villant, a parton teknősbékák sütkéreztek a délelőtti verőfényben. A tágas műterembe lépcsősor vezetett le, bent rend és tisztaság, a festmények becsomagolva vagy letakarva. Ildikó széjjelségre számított, amire azt mondják, hogy „nagy a kupi”, mert egy festő műterméről csak ilyet gondolhat az ember.
A festményeim zömét tegnap hozták haza Párizsból, még nem értem rá kicsomagolni, szabadkozott Thörtető. Egyik-másik állványon lévő képéről gyorsan lekapta a leplet; készítene ezekről felvételt? Hogyne, mondta Ildikó és elővette a fényképezőgépét; de mondja csak, mi az, amin most dolgozik? Egy párizsi emlék: fények, árnyékok, esti hangulat; még nem tudom igazán, hogy mi lesz a címe, talán a Montmartre-i esték. Odaállna kérem, szólította fel az újságírónő, hogy lefotózzam!Thörtető köpenyt vett magára, a kezébe ecsetet és palettát, mint aki dolgozik.
Megmondaná végre, hogy mitől olyan különlegesek az akvarelljei? A festő elnevette magát, mert addigra már kitalálta, hogy mivel tegye festészetét újra különlegessé. Az akvarell-festéshez én a természet ajándékait használom, a harmatot és az esővizet. Fényt adnak a festményeimnek.
Na, ne…, nevetett föl Ildikó, ezt nem mondhatja komolyan! Ilyen sületlen viccekkel engem nem lehet megetetni! Elnézését kérem, érvelt Thörtető; csak próbára akartam tenni. Látom, érti a dolgát! Ahogy ígértem, máris hazaviszem. A történtekről útközben elvált felesége jutott az eszébe; Bori is mindjárt leleplezte, ha füllentett vagy szerepet játszott.
Két napra rá megjelent a Paletta vasárnapi száma, benne két teljes oldalon „Szeretem a reggel pasztell fényeit”főcímmel az exkluzív interjú. Gyorsan elolvasta a cikket, és nagyon jónak, kiválónak találta. Megkönnyebbülten felsóhajtott, mert kimaradtak belőle a fellengzős kijelentései. Máris felkereste a szerkesztőséget, hogy személyesen gratuláljon az újságírónőnek, de csak a főszerkesztőt, Márton Pétert találta bent.
Valóban szép teljesítmény egy kezdő kollégánktól, mondta elismerően a főszerkesztő; örülök, hogy önnek is tetszik. Édes Ildikó éppen egy kiállítás megnyitójára ment, feltétlenül átadom neki a művész úr jó kívánságait, amint visszaér. Thörtető egész nap örömmámorban úszott; nem győzte fogadni és megköszönni a gratuláló telefonhívásokat, és a facebook-on kapott kedves sorokat. Este egy ismerős női hang hívta fel a mobilján: Mindig tudtam, hogy bohóc vagy, szánalmas bohóc! „Van másik!” , akarta mondani, de összeszorult a torka, és megeredtek a könnyei.

Fehér József

Fehér József író, költő, színdarabíró
1950. január 18-án született Hódmezővásárhelyen, ott is él. Hamar újságíró pályára terelte az élet. 1974-től a Csongrád megyei Hírlap, 1977-től a Hódiköt üzemi lap munkatársaként dolgozott. 1979-ben sikeresen elvégezte a MUOSZ Újságíró Iskolát, 1990-ben a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola magyar – népművelés szakát. 1990-től a Vásárhelyi Tükör, a Vásárhely és Vidéke munkatársaként, főszerkesztő-helyetteseként, 1995-től a Vásárhelyi Krónika alapító főszerkesztőjeként tevékenykedett. 1999-től Maroslelén közművelődés-vezetőként, majd könyvtáros-művelődésszervezőként szorgoskodott. 2005-től a Németh László Városi Könyvtár, 2007-től a Tornyai János Múzeum és Közművelődési Központ munkatársaként dolgozott nyugdíjazásáig. 2005-től 2010-ig a Kárász József Irodalmi Alapítvány elnöke, 2007-től a Kárász József Irodalmi Kör alapító elnöke.
2005-től a Szegedi Írók Társaságának, 2006-tól az Írók Szakszervezetének, 2007-től a Krúdy Gyula Irodalmi Körnek, 2016 decemberétől az Aranycsillag Irodalmi és Művészeti Csoportnak a tagja. 2017-től az Aranycsillag Irodalmi és Művészeti Csoport vezető irodalmára.
Verseket gyermekkora óta ír, prózát(novellát, mesét, regényt) újságíróként kezdett el alkotni. Szépirodalmi műveit irodalmi és napi lapok, antológiák közölték.
A próza- és a gyermekversírás áll hozzá a legközelebb. Eddig tizenhárom könyve: öt novellás, négy gyermekverses, egy felnőtt verses kötete, egy regénye és két ifjúsági meseregénye jelent meg.
2013-tól két színdarabját (a Játékpróbát és a Mentsük meg Tomit!), valamint egy népi komédiáját (a Kecskére káposztát?) mutatták be nagy sikerrel.
Díjai: MÍNSZ-díj (1999), MÍNSZ-nagydíj (2000), Juhász Gyula Emlékérem (SZTE –2005), Irodalmi Kortárs Verstár díja (2006), MMSZ-díj (2007), Krúdy Gyula Díszoklevél(2007), Ajánlott Érdemes Művész (Chicagó, USA – Év Dala Fesztivál) 2010, Magyar Kultúra Lovagja”A kortárs irodalom fejlesztéséért”, Kláris Nívódíj (felnőtt és gyermekirodalmi munkásságáért) (2013), Kárász József Emlékére Arany Oklevél (2014), Kláris Nívódíj I. fokozat és Krúdy Bronz Emlékérem (2015), Aranypenna Nagydíj (2017).
Életrajza szerepel: az Új arc, valamint a Magyar Irodalom Évkönyve köteteiben, a Montázs Magazinban és az Utak, arcok, művészetek című interjú kötetben.

Legfrissebbek a szerzőtől: Fehér József

Tovább a kategóriában: « Céllövészet Gesztenyés »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned