Tornádók szélcsendben – recenzió Závada Péter „Roncs szélárnyékban” c. kötetéről

Závada. Ez a név már régóta jól cseng a magyar szépirodalomban. A lírakedvelők pedig az utóbbi években egyre gyakrabban teszik e vezetéknév után a Péter keresztnevet. Závada Pál író fia, Závada Péter a slam poetry és az underground rap-karrier mellett/után szépen építette fel irodalmi pályafutását is. A fiatal verskedvelők körében neve már-már intézmény.
2012-ben jelentkezett első kötetével (Ahol megszakad), amely klasszikusnak tekinthető, rímes verseket tartalmazott. Közönségsikert aratott. 2015-ben jelent meg második, Mész c. kötete, amely merőben más felfogásban íródott. Modern, filozofikus hangvételű, személyes indíttatású prózaversek alkották a kötet egészét, amely frissítően hatott a magyar lírára. A Mész hónapokig az eladási listák élbolyában volt, amely egy verseskötetnél kimagasló eredmény. A közönségsiker mellett megérkezett az egyöntetű pozitív kritikai siker is. Személyes véleményem szerint nem csupán a 2015-ös évnek, de az utóbbi éveknek is az egyik legkiemelkedőbb – ha nem a legkiemelkedőbb – kortárs kötete a Mész.
A „Roncs szélárnyékban” ezt a megkezdett utat építi tovább.
A könyv megjelenése egyszerű és letisztult. Uralkodó színe a fehér, melyet egy festmény (Richard Diebenkorn: Interior with a book) tör meg a borító jobb felső részére illesztve. Ha egy borítón a fehér szín az uralkodó, nekem logikusabb lenne, ha egy fekete-fehér képpel egészítenék ki, de a kezdeti ellenérzésem idővel elmúlt, most már így is elegánsnak találom a kötet küllemét.
34 írás található a kötetben, amely kevésnek tűnik ahhoz képest, hogy ez a versmennyiség 87 oldalt foglal. Viszont olvasva tapasztaljuk, hogy egy-egy címhez több, számozott vers is tartozik, ez hasonló módszer, mint a Mészben tapasztalt, ott azonos című lírai írások sorakoztak egymás mellett. Így már érthetőbb, hogy miért is lett vaskos a könyv.
Külön érdem, hogy a Time New Roman betűtípust elvetették, és egy külön betűkészlettel dolgoztak, ilyen apró dolgokkal is fel lehet dobni egy könyvet/kötetet.
Maga a kötet egy idézettel kezdődik (Albert Camus: A pestis), amely előre vetíti, hogy mi vár ránk azon az utazáson, amelynek címe „Roncs szélárnyékban”. Az idézet után jön egy fejezet nélküli vers, a „Hely az időnek”, amely azért fontos, mert az idő témája, jelensége, megérteni próbálása az egész kötetet átjárja. Majdnem mindegyik versben találkozunk valamilyen formában az idővel, amelyet hol színekre, hol a verbalitás szintjeire bont a szerző. Ezt a vezérverset négy fejezetbe (Távolodó lemezek, Délkörök, A nézés pereme, Önmagukba visszatérő nyomok) foglalt versek követik, a fejezeteken belül az utolsó egy-egy, illetve egy esetben két vers pedig el van különítve. Hogy miért, azon lehet gondolkodni, de hát Závada Pétertől nem áll távol a hasonló játék az olvasóval.
Az idő állandó jelenléte mellett van még két motívum, amelyek valamilyen alakban vissza-visszatérnek a versekben. Ez pedig az éjszaka, valamint a fény-árnyék váltakozása, melyeket több aspektusból is próbál megérteni, megjeleníteni. És itt találkozunk is az első ellentéttel, hisz tényleg olyan a kötet hangulata, mintha éjszaka „játszódna” ellenben a (szinte) hófehér borítóval. Az ellentétek itt nem érnek véget, hiszen a verseken belül is gyakran él Závada az ellentétek összevonásával, összehasonlításával, de nem ritka, hogy az ellentétek közti teret elemzi és bontja le a szavak, sőt a betűk szintjére, és építi újra. „…míg a bolygó / mágneses pólusai helyet cserélnek…” „Többé ne hívjuk égnek, ez csak a levegő / sirályok lakta héja, és nem egy rég / kiérdemelt csoda, csak a holnap / hajnali csapadék várakozik benne.”(Elképzelem a madarak vonulását), vagy; „A nyitások és zárások ritmusa / elszigetel, ugyanakkor / átjárhatóvá is tesz – ez a bebocsátás / és kiengedés rítusa.” (Kurzív lombok, 7.)
Nagyon sok ismeretlen tájra invitál minket az író, de ezeket a tájakat a nyelviséggel és a gondolatisággal építi fel, így hangulatában idézi, legyen az egy sivatag, Zadar, vagy éppen a trogiri szőlőhegy. „Nem különben ez a szőlőhegy, / a kompkikötő és az egész délután, / mintha egy roppant üveghasábban / tükröződnénk szét, egyik éltől a másikig, / szétszór minket is, cél nélkül közeledőket.” (A trogiri szőlőhegyen)
Jellemző, hogy a személyesség a kötetből ki lett gyomlálva. Míg a Mész c. kötet verseivel végig lehetett azonosulni, itt több műnél nagyon nehéz. A lírai én hiába központi figura, hiába vele és körülötte történnek az események, mégis csupán megfigyelőnek tetszik. Ez a pozícionált rejtekhelyekről történő megfigyelés szintén jellemző az egész kötetre. „Rögzített pozícióból mi az, amire rálátsz, / és mi az, amit aztán hozzá kell képzelni, / az alkony réseibe zuhanó tekintet előtt / mi marad észrevétlen.” (Voluptas és curiositas) Ezek a megfigyelések viszont pontosak, vagy kétségtelenül annak hatnak, ha az egyes versek hangulatát tekintjük. A személyesség elvesztésére még jellemző példa, hogy a „Családi album” verscsokor darabjai sem a kimondott, vagy éppen ki nem mondott igazságokról, családon belüli játszmákról, a családtagokhoz fűződő anekdotákról szólnak. Az utolsó 6. vers az, amely leginkább személyesnek tűnik. „Hol a fogyatékos öcséd? / A verandán? Ki hagyta kint, / miközben leszakadt az ég?” (Családi album, 6.) Ez a távolságtartás az egyik oka annak, hogy a kötet nehezebben fogadható be, rá kell szánni az időt, hogy teljesen át tudjuk bizseregni az írásokat. A másik a költői nyelv összetettsége, amely leginkább hangzatos, nagy műgonddal megírt, mértani pontossággal megalkotott kifejezésekre épül, így nehezebb olvasni, és első elolvasás után értelmezni is „Kurzív lombok a szél zárójelében, / az ágszerkezet operai szélessége. / Élénk zöldjei visszaírják / a tisztást a nyárba.” (Kurzív lombok, 2.), „Lázasan keresed a megfelelő kifejezést: / előre megadott címet egy idegen városban, / melyből csak az utcában ültetett fák fajtája biztos. / Minden döntés egy új elágazás.” (Újabb elágazások, 4.), vagy még egy példa; „A szél is egy nyelv előtti nyelvet / beszél, nem jelentése van: / indulatai. Melyikünk fog / először megszólalni rajta?” (A napok legjava, 2.). Ez a költői nyelv volt jellemző a Mészre is, de ebben az új kötetben szintet tudott ugrani a költő, és szinte tökélyre fejlesztette azt a lírai nyelvi világot, amely lassan védjegyévé válik. Viszont pont ezeknek a hangzatos kifejezéseknek vagy egy veszélye. Néha terjengőssé teszik a műveket, amikor nagyon feltorlódnak néhány sorban, és így nem hagyják levegőhöz jutni az olvasót. Sietek leszögezni, hogy ez a kötet egészének elhanyagolható része. Külön örültem annak, hogy a tanórákon belénk ivódott emelkedett lírai hangot is felsejleni érezzük „indáinkkal a mennyországba / kapaszkodunk.” (Természetes vizek) Egy kortárs költőtől hihetetlenül bátor húzás, hisz hozzá mer nyúlni olyan vershanghoz, amely a mai költészetben abszolút nem számít trendinek.
A versek két pozícióból szólalnak meg. A költő vagy önmagunkról mesél „Felvételről hallod magad egy idegen / nyelven. Bedrótoztak, és most le kell / írnod, amit mondasz.” (Újabb elágazások, 4.), vagy többes szám első személyben szólal meg. Hogy ki az, aki ezekben a versekben a társa, az nem derül ki, egyik műben sincs nevesítve. Először arra gondoltam, hogy egy lány (az előző kötetében az egész olyan, mintha egy anya emlékének szólna, és ott a költő mellett álló alak egyértelműen az anya emléke, vagy maga az anya), de a kötet vége felé haladva inkább olyan érzésem támadt, hogy ez a személy is az olvasó. Együtt éljük át a verseket Závada Péterrel, ennyiben azért személyes a kötet.
Szeretném külön kiemelni az utolsó fejezetet, az Önmagukba visszatérő nyomokat. Itt találjuk a – legalábbis számomra – legerősebb műveket. A fejezet a természetről, vadakról és prédákról, vadászatról szól, felderengett bennem Hobo „Vadászat” c. lemeze. Sőt, ezt a fejezetet tartom olyan jelentőségűnek a magyar lírában, mint Hobo lemezét a magyar blues történelmében. „Pedig azt írják, itt sötétedés után / infrakamerával veszik a farkasokat. / Mintha egy mély álomba merült erdő / éjjeli agytevékenységét figyelnék.” (Infra)
Závada Péter magasra tette a lécet a második kötettel. Az is igaz, hogy azt nem lehetett már folytatni, újítani kellett. Ő ezt megtette. Nem is akárhogyan. A témákat elvonatkoztatta mind magától, mind önmaguktól, és az előző kötetben használt költői nyelvet emelte magasabb szintre. Ezek együtt kicsit növelték véleményem szerint a vers és az olvasó közötti teret, de ez a távolság legfeljebb karnyújtásnyi, ha igazán szeretjük a lírát, könnyen áthidalható. Súlyos, fontos versek szerepelnek a „Roncs szélárnyékban” c. kötetben, mintha a lapokon tornádók söpörnének végig. Minden verskedvelőnek bátran ajánlom, egy kimagasló könyvet fog a kezében tartani a Kedves Olvasó. Bárki jön még ki kötettel idén, ezt nehéz lesz überelni.

Partmann Tibor

Utoljára frissítve:2017. október 06., péntek 21:30
Partmann Tibor

Önéletrajz


Partmann Tibornak hívnak, 1983.12.20.-án születtem. Gyermekkoromat Iregszemcsén töltöttem, de most már hosszú évek óta munkám és életem Tamásihoz köt. Nős vagyok, és egy kislány apukája.
Már egészen fiatal korom óta humán beállítottságúnak éreztem magam, ezért is volt furcsa, hogy tanulmányaim szinte végig a reálgondolkodás irányába tereltek (közgazdász diplomám van). Ez a kettősség érződik verseimben, hisz gondolataim a magam által szabott szabályok közt törekednek arra, hogy az olvasót szabad továbbgondolásra sarkallják.
12 éves korom óta írok. Először helyi lapokban publikáltam. Huszonéves koromban kezdett el komolyabban foglalkoztatni a versek megmérettetésének gondolata. Ekkor mélyebben vizsgáltam a kortárs költők műveit, s így fokozatosan próbáltam meg kialakítani saját költői világomat.
Fontos év volt számomra 2011, hiszen ekkor leltem írói otthonra a Holnap Magazin hasábjain, valamint az év nyarán öltött fizikai valóságot gyermekkori álmom, mikor kezembe foghattam első kötetem, a „Hajnalnyi magány”-t. Magánkiadásban jelent meg a Holnap Magazin gondozásában. 2012-ben szerepelhettem a szintén Holnap Magazin szerkesztésében megjelent első „Így írunk mi” antológiában. Ebben a kötetben olvastam Kiss Beáta verseit, melyek megtetszettek nekem, és elkezdődött köztünk egy párbeszéd. Eredménye egy izgalmas, közös kötet lett, mely 2013-ban jelent meg, Tandem címmel.
Több művem szép helyezést ért el különböző pályázatokon, 2014-ben vehettem át a Batsányi-Cserhát Művész Kör által adományozott Radnóti-emlékdíjat a költőóriás tiszteletére íródott szonettkoszorúmért. Erre a díjra vagyok a legbüszkébb, de öröm számomra, hogy neves költők, valamint irodalomkritikusok mellett irodalomkedvelő pedagógusok is tiszteltek már meg első helyezéssel.
2016 nyarán jelent meg harmadik (második önálló) kötetem Reflexió címmel, szintén a Holnap Magazin Kiadó gondozásában. Szinte az indulása óta kisebb-nagyobb kihagyásokkal publikálok a Hetedikben, valamint 2017 évtől vendégszerkesztőként is segítem a lap szerkesztőinek munkáját.

Partmann Tibor

Legfrissebbek a szerzőtől: Partmann Tibor

Tovább a kategóriában: « A polimodalitás konszonanciája
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned