Íróként a katedrán

- Németh László vásárhelyi korszakáról -

„Vásárhely kővel van kerítve”- kezdődik a jól ismert népdal, ami egyrészt a három kilométer hosszú, hódmezővásárhelyi árvízvédelmi kőfalra utal (amit még a Tisza áradása miatt 1881-ben építettek e dél-alföldi mezőváros lakói); másrészt pedig ez a „kőfal-jelenség” egyfajta vásárhelyiségre is rámutat, mely az itt élőkre oly sokáig jellemző volt. Mit is takar ez a bizonyos vásárhelyiség? A tősgyökeres lakosság bezárkózását, az idegenek elöli elzárkózását, az idetelepülők – a helybeliek kifejezésével élve – : a „gyütt-möntek” kirekesztését, megkülönböztetését jelentette. A befogadókészség sokáig nem volt jellemző a városra.
1945-re azonban sokat változott a vásárhelyiek bezárkózó szemlélete. Németh László írót, aki 1940-ben már kétszer is járt e „Paraszt-Párizsként” is nevezett településen, a város jeles személyiségei: Márton Árpád elnöklelkész és Vörös Mihály gimnáziumigazgató hívja meg óraadó tanárnak. Grezsa Ferenc, majd pedig Olasz Sándor irodalomtörténészek írásaiból tudjuk, hogy Németh László vásárhelyi ihletésű regényeiben a fent vázolt jelenség már kísérletező alkotókedvvel és egyfajta mezővárosi tunyasággal is ötvöződve „csomorkányizmusként” bukkan elő. (Csomorkány egyébként egy Vásárhelyhez közeli, Árpádkori település volt, amit még 1596-ban egy tavaszi hadjárata alkalmával rombolt le a török-tatár horda. Az egykori település templomának romjai napjainkban is megtekinthetők.)
Németh László 1945 szeptemberében érkezik Hódmezővásárhelye óraadó tanárnak, kilenc évet tölt a városban. Elsőként Kristó Nagy István gyógyszerész Andrássy utcai patikájának emeleti szobájába költözik, egy évre rá a Bercsényi u. 27. szám alatti házba, majd a leánygimnázium igazgatói lakásában talál otthonra. 1947 őszén visszatér a Bercsényi utcai házba, ahol 1954 decemberéig, végleges távozásáig lakik.
A nagy író Hódmezővásárhelyt a „Boldogság szigeteként” tartja számon, „boldog Tomi”-ként emlegeti, bár ez a boldogság számára egyszerre jelentett számüzetést és felszabadulást. „ Aki az utolsó tizenöt-húsz évemről akar képet kapni: olvassa el az Égető Esztert; legalább ötvenszer voltam olyan állapotban, mint Méhes Zoltán abban a regényben.” Méhes Zoltán a regényben ugyanis öngyilkos lett. Ha ezt vesszük alapul, akkor bizony megkérdőjelezhető Németh László vásárhelyi boldogsága. Később, a Sajkodi Estékben megjelentetett „Hódmezővásáhely” című nagy esszéjében a „szikkel jegyes föld”-ről ír vagy a „szépség rangjára emelt torzság”-ról, mint az elmaradt mezővárosok lehetőségeiről. A Naplóban meg már azt írja, hogy szerencsés gondolat volt mégis ide, a társadalom legaljára kerülni. Ugyanakkor tetszik is neki ez a város:” a nagy csend, a benne alvó sivatag, a szent reménytelenség pusztája…” Hogy magányát enyhítse, barátokat keres, így talál rá regényeinek hőseire, olyan különc emberekre, amelyekről az Égető Eszterben is ír. Bozsó alakjában Mátyás Sándorra, Hallgató Sanyiban a zseniális Pákozdy Ferencre, Gulácsyban a „széles, kunarcú, tatármosolyú” Péchely Attilára, az ásványgyűjtő és kodály-tanítványra ismerünk. Még a Párizst megjárt későbbi múzumigazgatót, Galyasi Miklóst is különcei között tartja számon és formálja meg. A „Harc a jólét ellen” főhősét, a református Bethlen Gábor Gimnázium könyvtárosáról, Tölcséry István tanárról formázza meg, míg az Utazás főszereplőjét pedig Karádi György tanártársáról mintázza. Rátalál az író az értelmes tevékenységet folytatók mintapéldáira is, mint a nyelvtanulás megszállottaira: a Sipka-házaspárra, Gál Györgyire, a nagyműveltségű latintanárra, az ő tanári módszereit követő Rácz Miklósra és feleségére. A szeretteinek írt korabeli levele sok mindent elárul a közérzetéről:”Gyerekek, úgy érzem, szeretnek és én egész belemámorosodtam a tanításba. A legnagyobb előnye Vásárhelynek a relatív békéje. Valóságos elefánttemető: az emberek lusták, de emberiek. A legjobb hely számomra.” A háziasszonyáról, aki egy „mai szentség”, formázza meg Égető Eszter alakját, Grezsa Ferenc Németh László-kutató szavaival: „a magyar irodalom egyik legszebb asszonyportréját”.
Olasz Sándor irodalomtörténész egyik tanulmányában úgy fogalmaz, hogy a csomorkányizmus a lustaság, esztelenség, elpazarolt tehetség és kultúra-éhség furcsa keveréke. Méhes Zoltán a város jellegzetes figurája „rendszeresen dolgozni nem szeret, de ambíció van benne, megtoldja a szorgalmat egy kis aljassággal. Nem rossz kulcs a magyar származásúak közéleti szerepében. Ha viszont a lustaság nagyobb, s amellett még élhetetlen is, önimádó cellájában, mint különc elégíti ki nagyravágyását. A csomorkányiak megfejtésének ez a különcsége. A legnagyobb rész, persze, még erre is a lusta - elvegyül a buta-lusták közt, s onnét dohog, lázít minden teljesítmény ellen. A magyar közönyt ők látják el harapós fogakkal.” Olasz Sándor úgy fogalmaz: „Előttünk a magyar kórtani atlasz, melyen áthúzódik az orosz, francia, a magyar regény mély ere: kórtani tárgyilagosság és (nem ritkán) szeretet keveréke.
De térjünk vissza az Égető Eszter című társadalomábrázoló regényéhez, melyben a történeti-társadalmi dimenziók oldalától elmozdul a létfilozófiai érdekeltség felé. Németh László tehát nem arra törekszik, hogy azt mutassa be, hogyan torzul el az értelmiség a vidéki élet sivárságában, hanem, hogy kihangsúlyozza: az őrültség az egész emberiség betegsége. Az oka pedig az emberi természetben rejtőző hiba. „Egy regénynek többféle jelentése van – írja Olasz Sándor - , és ezeket a jelentéseket Németh esetében még gyakori önrendelkezések is gyarapítják.” A műben nem csupán a csomorkányizmus bírálatát kell látni, hanem az édenteremtést és az őrültséget, ami ugyanannak a „dolognak” a két oldala. Egy mítoszteremtésnek lehetünk tanúi , mégpedig a Vásárhely-mítosznak. „A regény minden egyes fejezete egy-egy szonátaformában szerkesztett háromtételes kisregény: egy édenalapító kísérlet és a rá váró bukás története.”
Németh László eme regényének írása közben azt is bizonygatja, hogy minden alkotás két rétegből áll:”egy külsőből, mely a valóság érzetét kelti, és egy belsőből, amely az egységét.” A mítosz azért funkcionál modellként – hangsúlyozza Olasz - , mert mindkettő a valóság sokféleségét egységgé alakítja; a világ káoszába rendet, a történelmi ellentmondásokba harmóniát teremt, lehetővé téve ily módon a feloldást. A mitológikus gondolkodás elősegíti, hozzájárul a régi Vásárhely bemutatásához. A kőfallal, körgáttal körbefogott város számára az írói mitológia szigete.
Szabó Zoltán megfogalmazásában:”Magyarország térképét az írók tették élővé… Minden magyar író belerajzol néhány tájat a mappába.” Olasz Sándor mintegy kiegészítve az előbbi megfogalmazást, hozzáteszi: „ Miként Németh László rajzolta bele – világirodalmi mércével mérhetően – Vásárhelyt”.
Grezsa Ferenc szerint a nagy író vásárhelyi korszaka alkotói pályájának alapvető jelentőségű időszaka. Tanulmányíróként a „Tanú” folyóirat jelenti a fénykorát, szépíróként pedig a vásárhelyi katedrán eltöltött kilenc esztendő. „Írói műhelyében az utópiateremtő hajlam szembesül és szerencsés egyensúlyt alkot a növekvő realitásérzékkel.”


Forrás:
- Olasz Sándor: Németh László Vásárhely –mítosza /Tiszatáj. 2006. október 6.
- Grezsa Ferenc: Németh László Vásárhelyen

Fehér József

Fehér József író, költő, színdarabíró
1950. január 18-án született Hódmezővásárhelyen, ott is él. Hamar újságíró pályára terelte az élet. 1974-től a Csongrád megyei Hírlap, 1977-től a Hódiköt üzemi lap munkatársaként dolgozott. 1979-ben sikeresen elvégezte a MUOSZ Újságíró Iskolát, 1990-ben a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola magyar – népművelés szakát. 1990-től a Vásárhelyi Tükör, a Vásárhely és Vidéke munkatársaként, főszerkesztő-helyetteseként, 1995-től a Vásárhelyi Krónika alapító főszerkesztőjeként tevékenykedett. 1999-től Maroslelén közművelődés-vezetőként, majd könyvtáros-művelődésszervezőként szorgoskodott. 2005-től a Németh László Városi Könyvtár, 2007-től a Tornyai János Múzeum és Közművelődési Központ munkatársaként dolgozott nyugdíjazásáig. 2005-től 2010-ig a Kárász József Irodalmi Alapítvány elnöke, 2007-től a Kárász József Irodalmi Kör alapító elnöke.
2005-től a Szegedi Írók Társaságának, 2006-tól az Írók Szakszervezetének, 2007-től a Krúdy Gyula Irodalmi Körnek, 2016 decemberétől az Aranycsillag Irodalmi és Művészeti Csoportnak a tagja. 2017-től az Aranycsillag Irodalmi és Művészeti Csoport vezető irodalmára.
Verseket gyermekkora óta ír, prózát(novellát, mesét, regényt) újságíróként kezdett el alkotni. Szépirodalmi műveit irodalmi és napi lapok, antológiák közölték.
A próza- és a gyermekversírás áll hozzá a legközelebb. Eddig tizenhárom könyve: öt novellás, négy gyermekverses, egy felnőtt verses kötete, egy regénye és két ifjúsági meseregénye jelent meg.
2013-tól két színdarabját (a Játékpróbát és a Mentsük meg Tomit!), valamint egy népi komédiáját (a Kecskére káposztát?) mutatták be nagy sikerrel.
Díjai: MÍNSZ-díj (1999), MÍNSZ-nagydíj (2000), Juhász Gyula Emlékérem (SZTE –2005), Irodalmi Kortárs Verstár díja (2006), MMSZ-díj (2007), Krúdy Gyula Díszoklevél(2007), Ajánlott Érdemes Művész (Chicagó, USA – Év Dala Fesztivál) 2010, Magyar Kultúra Lovagja”A kortárs irodalom fejlesztéséért”, Kláris Nívódíj (felnőtt és gyermekirodalmi munkásságáért) (2013), Kárász József Emlékére Arany Oklevél (2014), Kláris Nívódíj I. fokozat és Krúdy Bronz Emlékérem (2015), Aranypenna Nagydíj (2017).
Életrajza szerepel: az Új arc, valamint a Magyar Irodalom Évkönyve köteteiben, a Montázs Magazinban és az Utak, arcok, művészetek című interjú kötetben.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned