Ötszáz ponty

         Különös dolog ez a divat – morfondírozott magában Szakolcai. – Nagyapáink korában a városi polgár volt a mintakép; a pantallós ember. Miközben a parasztlegény térdig sárban, bokáig ganéban almozott az istállóban, arról álmodozott, hogy otthagyja az egészet, és elmegy a nagyvárosba házmesternek, vagy legalább kubikosnak valami nagy építkezésre. Ha szerencséje van, akár még valamiféle mesterséget is kitanulhat. Miért is ne? Akkor aztán, ha este leteszi a szerszámot, fölhúzza a fényesre suvickolt cúgos cipőt meg az élesre vasalt pantallót, és úgy állít be a kocsmába, mint egy igazi úriember. Nincs gondja arra, mikor ellik a tehén, meg hogy a két ló össze ne rúgjon az elválasztó rúd alatt. Csak arra kell ügyelnie, hogy tánc közben jó szorosra fogja a szabadnapos cselédlány derekát.

         Apáinkat a téesz-szervezők szalajtották meg a kapanyél mellől. Vállukra vették a kis motyójukat, s futottak egészen a nagyvárosig, ahol acélkeblére ölelte őket a gyár. A pöttyös kendős asszonyokból visszeres lábú szövőnők lettek, az öblös hangú, büszke férfiakból lesütött szemű, csendes spénhordó segédmunkások, vagy hajlott hátú betanított esztergályosok. A szerszámot a beállító lakatos köszörülte a kezük alá. Benépesültek az alagsori albérletek, s a konyhába is fekvőalkalmatosság került. Olykor két ágybérlő is váltotta egymást a mindig meleg paplan alatt.

         Terjeszkedtek, az ég felé törtek a szocialista nagyvárosok. Hatalmas exkavátorok tépték a Föld sebeit, sóderbányák könnytavaiban bámulták magukat a típustervek szülte panel házsorok. A környező kis helységek nagyközségekké dagadtak. Az új utcák sora az elbocsátó falvak nevével köszönt. A betonházak fémerkélyein faládákba ültetett hazai muskátlit simogatott a langy fuvallat, s a hétvégeken zártkertben kapált a városlakó. Kicsoda? Micsoda? Akinek a gyereke úgy gondolta, nejlonzacskóban terem a bontott csirke.

         Aki adott magára, a városközpontba költözött, s ritkán emlegette a vidéki rokonokat. A sarki közértbe is kocsival ment a kőbányai sörért, s lakattal zárt helyet bérelt magának a parkolóban, nehogy valami suttyó paraszt elfoglalja az ő kiérdemelt birtokát. Mert neki érdemei voltak, amit odafönt is elismertek. No meg kapcsolatai, amelyeket kamatoztatni lehet. A kamatokat információban fizették, s az információ forintot ért. Nagyon sok forintot. Olykor dollár ezreket, vagy euro milliókat. Így merültek feledésbe a vidéki nagyszülők meg az ott töltött gyermekévek, s egyre gyarapodtak a német ismerősökhöz, amerikai rokonokhoz fűződő élmények. Ez utóbbiak általában ötvenhatos disszidensek voltak. Ha mégsem, akkor valami egzotikus üdülőhelyen találkoztak velük. Azóta is tart a baráti, vagy üzleti kapcsolat. Többször ajánlottak neki olyan kinti vezető állást, amiért a hazai suttyó kollégák háromszor kezet csókolnának, de ő inkább marad. Igen, mert ő egy ilyen nagyszívű – mit nagyszívű? – csupa szív marha, aki megelégszik azzal a... No, hagyjuk a piszkos anyagiakat, hisz’ nem azért csinálja az ember... Holott odakint saját szigete lehetne.

         Igen ám, csakhogy a folyton pöfögő, forgalmi dugókban ácsorgó autók akkora benzingőzt eregettek maguk körül, hogy alig látszott ki belőle a város. Aki adott magára, a városon kívül vett, vagy építtetett magának villát, és a jó levegőre mentette ki a családját. A belvárosban azok maradtak, akiknek nem volt annyi pénzük, hogy megfizessék a friss levegőt. Mivel a jól fizető hivatalok, meg a jó nevű cégek központja a belvárosban maradt, reggelente befelé, délutánonként meg a városból kifelé torlódtak egymásra a füstokádó gépszörnyek és az egész várost beterítették szmoggal.

         Akik nem tartoztak az úgymond jobb emberek közé, a fene nagy kíváncsiságtól vezérelve időnként meglátogatták ezeket a friss levegőjű villákat, és szuvenír gyanánt magukkal vittek egyet s mást.

         Lehetett ugyan biztonsági őrt fogadni, vagy rendőrt szerződtetni másodállásban, de a legnagyobb elővigyázatosság ellenére is előfordult, hogy az éjjeliőr alól kilopták az éjjelit. Ekkor támadt egy zseniális építésznek az a briliáns ötlete, hogy építsenek egy kerítést sok villa köré, és nevezzék el lakóparknak. A bejárathoz tegyenek egy portásfülkét – módosabb emberek lakta lakóparkban ez akár bástyaszerű építmény is lehet –, és csak azt engedjék be, aki  bizonyíthatóan ott lakik. A történelem során már volt egyszer egy hasonló építészeti megoldás jó atyáink korában, de azt gettónak nevezték. Ha túl sokat él meg az ember, olykor eszébe jutnak hasonló párhuzamosságok, de ezt jó mielőbb elfelejteni. Már csak azért is, mert akkor egy régi városrészt alakítottak át erre a célra, korunk vállalkozója viszont egy külterületi, alig közművesített, elhagyott parlagföldet vett meg százévi részletfizetésre. Kizárólag az ő gyémánt elméjének köszönhető, hogy briliáns értékű projektet hozott össze belőle alig néhány év alatt. Itt a lakónak semmire sincs gondja. Ott a garázs az alagsorban egy, kettő vagy akár több autó számára. Csak szólni kell, már bővítik is. Fitneszterem ugyancsak az alagsorban, fodrász az emeleten, uszoda a tetőn. Ha kell, házhoz megy a pedikűrös akár a pizza árus. Kiégett a villanykörte? Egy telefon a portára, s máris indul a szerelő. Bébiszitter kell a baba mellé vagy társalkodónő a papának? Egy telefon, és már csenget is a kívánt hajszínű hölgy. Aztán a hónap végén bedobják a számlát a postaládába.

         Mindez rendjén is volna, hiszen valami hasonló formát alakított ki a        MŰVELT NYUGAT is, csak a nyaralásra kellene még kitalálni valami kuriózumot, ami sehol másutt nem létezik, csak nálunk. Teltek a hetek, múltak a hónapok, röpködtek az évek. Már nemcsak a saját, hanem egymás fejét is törték a szakemberek, míg végül egy zseniális építész briliáns agyában megszületett a korszakalkotó ötlet: az ÜDÜLŐPARK.

         – Hiába gúnyolódsz – mondta Szakolcai sógora –, ez valóban az évszázad ötlete. Nézz szét! Kiszállsz a kocsidból, hogy kinyisd a kaput, s mire kettőt lépsz, ellopták az autódat. Bedugod a lakatba a kulcsot, s mire elfordítanád, ellopták a lakatot kulcsostul. S mivel azon a kulcstartón volt a lakáskulcsod is, mire hazataxizol, kirámolták a lakásodat. Ha megúsztad ennyivel, a maradék forintjaidat bedobhatod Szent Antal perselyébe, mert az is előfordulhat, hogy a konkurencia bérelte fel a tolvajt, s hogy biztosan eltüntessék a nyomokat, porig égetik a lakásodat is.

         – Változnak az idők, változnak a divatok – mondta ütemesen bólogatva Szakolcai. – Ha kivennéd a slusszkulcsot az autóból, mielőtt kiszállsz belőle, tán még a taxiköltséget is megspórolhatnád.

         – Nem vitatkozom veled – szólt a sógor ingerülten –, hiszen semmi érzéked sincs az üzlethez. Tudod mit? Én is vettem egy apartmant egy ilyen balatoni üdülőparkban. Gyere le, tapasztald meg személyesen!

         Forró nyári délután volt, amikor a légkondicionált Audival begördültek az üdülőpark távirányítású kapuján. A portás tisztelettudóan emelte a kezét a sapkája ellenzőjéhez, s akkurátusan beírta a rendszámot a kék fedelű naplóba.

         – Na, látod – intett vissza a sógor joviális gesztussal –, ő vigyáz ránk a nap huszonnégy órájában. Mindent tud, mindent lát, mindent hall, de kifelé süketnéma és vak. Ezért fizetjük.

         – Netán még a botot is visszahozza a szájában, ha eldobod?

         – Nagy szerencsém, hogy a húgod ülve értelmesebb, mint te nekifutásból.

         – Ennek örülök, de azért gondolom, ő is állva paríroz, mielőtt aláírod neki a havi apanázs csekkjét...

         – Ne dumálj már, inkább nézd meg ezeket a villákat! Látod, ez a víztől számított harmadik sor, amelyikben az én apartmanom is van. Az unokám nevére vettem, csak az élvezeti jog az enyém. Elmagyaráznám, miért volt jó üzlet ez a vétel, de úgy se értenéd. Üzlet magas fokon, ami neked, csóró filosznak olyan magas, mint választási malacnak a hízó vályú. Az azonban tény, hogy ami nekem alig húsz milliómba került, jövőre legalább negyvenet ér. Innét még rá lehet látni a tóra.

         – Hmm... – ingatta a fejét Szakolcai. – Ha ez így van, mit érnek a vízparti telkek?

         – Az idén kétszer annyit, mint tavaly, s jövőre dupláját az ideinek. Néhány éven belül egy magyar szót nem fogsz hallani a környéken. Már most a parti telkek fele német, belga, osztrák befektetők kezében van. Mellényzsebből rakták le a százmilliót. Igaz, a víz a telekhatár, s valamennyinek saját mólója, meg jachtkikötője van. Ennek a szélső teleknek a tulajdonosa azért nem kezdte még meg az építkezést, mert a tetőre helikopter leszállót akar építeni, de még nem kapta meg hozzá az összes engedélyt.

         – Hmm...– mondta ismét mély meggyőződéssel Szakolcai. – Mintha lett volna valami olyan törvény, rendelet, vagy valamiféle határozat, hogy sétányokkal kell körülvenni a partot...

         – Volt? Volt – gondolkodott el a sógor. – No de hát a törvények arra valók, hogy az élethez igazítsák őket. Az élet pedig ilyen. Pénzben méri az értékeket. De hogy jobban megértsd, akár úgy is mondhatom, hogy kilóra veszik a politikusokat.

         – Amint hallom, elég nyomott áron.

         – A piac az érték-meghatározó. De ha már a húsáraknál tartunk, hoztál-e magaddal horgászbotot?

         – Természetesen. Nem csak botot, szákot is. Csak azt nem tudom, hol árulják a horgászjegyet.

         – Felhívjuk a portást, ő biztosan tudja.

         – Természetesen, uram, magam is szoktam horgászni – mondta a portás készségesen. – Az út másik oldalán van egy kis horgásztó, ott helyben kapható napijegy. De akár hal is, ha éppen nem akadt a horogra. Ha a mólóról, vagy a nádas mellől akar horgászni, a faluban van egy horgászbolt, ott árulnak horgászjegyet is.

         – És itt, az üdülőparkban nem lehet?

         – Már hogyne lehetne, uram. Időnként magam is ki szoktam ülni a közös strand mellé zsinórt áztatni szolgálat után.

         – Hol adják, és mennyiért?

         – Mármint a napijegyet? Viccelni tetszik velem, uram? Itt minden parti telken horgásznak, meg a mólónál is. Szeretném én látni azt a halőrt, aki ide beteszi a lábát és háborgatni meri a tulajdonosokat!...

         Így aztán Szakolcai megnyugodott, és kiült a parti kőre horgászni. Pocsék volt a haljárás, meg se mozdult a kapásjelző. Szürkületkor megállt mellette egy ötven év körüli kopaszodó, jól táplált, fürdőnadrágos férfi.

         – Látom, magának se megy...

         – Egyetlen mozdítás se volt egész nap.

         – Ez a francos meleg. Harmincöt fok árnyékban... Lefekszik a hal, nem zabál... Én is kint voltam hajnal óta, de semmi. Kétszer be is vittem a horgot, de ott se volt kapás. Az unokám most is őrzi a botokat. Ott, a harmadik házban, az a sárga villa. Csak a fele az enyém. Maga a hátsó sorban van?

         – Ühüm, a harmadik sor. A sógoromé. Csak vendég vagyok.

         – Maga nem vesz? Szerintem jó befektetés.

         – Még gondolkodom.

         – Csak le ne késsen! Ez itt még üzleti tárgyalásra is jó. Miben utazik?

         – Papírban. Könyv, folyóirat, ilyesmi...

         – Nem jó. A kultúra nem fizet. Gyorsan váltson, míg rá nem megy az alsója! Én színesfémmel kezdtem. Bejött. Meg a tőzsde. Igaz, ész kell hozzá, de nem panaszkodom.

         Közben megszólalt egy éles, szaggatott fütyülő hang, és az egyik közeli kertben hirtelen örömujjongás, sürgés-forgás támadt.

         – Hallja? A Prókai már a hatodik pontyát fogja. A bankár. Elektromos kapásjelzője van, és külön embert fogadott, aki ötszáz méterre beviszi neki a horgokat. Mindig ráönt egy vödör kukoricát, hogy odacsalogassa a halakat. Maga szerint fer dolog ez?

         – Kissé művinek tűnik az efféle horgászat...

         – Hát ezt mondom én is. Annyiért a piacon is megvehetné, akkor meg mi benne az üzlet?

         – Talán az, hogy bosszantja vele magát.

         – Engem? Letojom a halaival együtt. Azt mondja, hogy tavaly ötszáz pontyot fogott. Érti? Ötszázat. Én meg jó, ha százat meg tudtam akasztani. Tudja, ki hiszi el az ő ötszáz pontyát?! Na, hát elmegy ő az ötszáz pontyával a sunyiba!...

         – Magát nem csípik a szúnyogok? – kérdezte Szakolcai, miközben gyors pakolásba kezdett. – Naplemente után nem lehet tőlük megmaradni a parton.

         – Nem hát, mert már a szúnyogirtáson is spórol a kormány, de az is lehet, hogy valaki lenyúlta a pénzt. Engem az se érdekel. A nejem kint volt Párizsban, hozott olyan spray-t, hogy a közelembe se jönnek. És még az illata is kellemes, nem úgy, mint amit ez a pénzügyi horgászzseni használ. Még az én telkemen is lehet érezni a szagát, ha befújja magát vele. Nevetséges, nem?

         – De, bizonyára az – mondta Szakolcai, miközben a szúnyogokat csapkodva elindult hazafelé. – Remélem, holnap több szerencsénk lesz – nyújtotta a kezét. – A viszontlátásra!

         – Viszlát! – rázta meg a jobbját a másik. – És ne feledje; meg se állunk az ötszázadik pontyig!

         – Nem felejtem – bólintott rá, s magában mosolyogva folytatta a gondolatot: – ha már az ötszáz ponty lett az idei divat...

T. Ágoston László

 

Író, újságíró. 1942. október 14 - én született Tasson. Elhunyt Budapesten, 2017. július 13-án. Apja, nagyapja asztalosműhelyében nevelkedve nemcsak a szakma fortélyait ismerte meg, hanem a műhelyben megforduló kuncsaftok, az egyszerű falusi emberek adomáit is. Asztalos ugyan soha sem lett belőle, de ezek  alapozták meg humanista életszemléletét és a műhelyben hallott történetek évtizedek múltán is visszaköszönnek írásaiban. A kunszentmiklósi Damjanich János Gimná- ziumban érettségizett 1960 - ban, Ezt követően tíz éven át volt segéd - majd betanított munkás Szigethalmon és Budapesten. 1970 - től újságíró. Üzemi, intézményi lapok munkatársaként, szerkesztőjeként dolgozott.. Nős, három gyermek apja. Who is Who ügyfélszáma:HU11003298.

A Magyar Írószövetség tagja. Több író-, költő barátjával 1982 őszén megalakították a Krúdy Gyula Irodalmi Kört, melynek alapító titkára volt. A rendszerváltás idején az Írók Szakszervezetének tagja lett, s 1991 - 92-ben tagja volt az Írók Alapítványa kuratóriumának is. 

Első novellája 1966. decemberében jelent meg a Csepel újságban. Novelláit, elbeszéléseit, szatíráit, meséit hazai és külföldi magyar nyelvű lapok, irodalmi folyóiratok közölték, közlik. (Somogy, Hévíz, Hevesi Szemle, Új Hevesi Napló, Lant, PoLíSz, Ezredvég, Új Horizont, Keresztény Élet, JEL, Amerikai Magyar Népszava, Amerikai Magyar Szó, Szőrös Kő, Bécsi Napló, kanadai Krónika, Kaláka, belgiumi Kilátó,OPUS stb.) 

Írásait mintegy két tucat antológiába válogatták be, de önálló kötete csak a 2001-ben jelent meg. 1989-ben Krúdy Emlékérmet kapott, majd 1999 - ben dicsérő oklevéllel ismerte el munkásságát a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége /Washington/.  Díjat nyert a rádió irodalmi pályázatán, majd 2000 - ben különdíjat az országos millenniumi pályázaton a Lenkey családról (anyai ági ősei) készített családtörténeti tanulmányával, s bekerült a neve a Fontos Emberek Lexikonába. 2005-ben Fehér Mária alkotói díjat kapott A két Lenkey című regényéért és vezetőségi tagjává választotta a 2007-ben alakult Lenkey Társaság Kulturális Örökség Egyesület, mely 2013-ban Lenkey-plakettel ismerte el munkásságát. 2015-ben Bólya Péter - alkotói díjat kapott. 

 

Eddig megjelent kötetei:

                                         Hol lakik az Isten?         (novellák 2001)

                                         Aranyka                         (gyermektörténetek 2001)

                                         Kinek dolgozik az idő? ( szatírák 2004)

                                         Ördögszekér                  (novellák 2004)

                                         Egy pohár vihar            (kisregény 2004)

                                         A két Lenkey                 (történelmi regény első kiadás 2005)

                                         A két Lenkey                 (második kiadás 2007) 

                                         Eltékozolt évek              (novellák 2008)

                                         Lenkey huszárok          (dokumentum kötet 2009)

                                         Bumeráng                      (novellák 2009)

                                         Csendélet tigrissel         (novellafűzér 2010)

                                         Tükörponty a harangozónak  (novelélák e-book 2011)

                                         Nömös tassi novellák     (novellák 2011)

                                         A bicskafaló csuka         (gyeremektörténetek 2011)

                                         A négylábú ember          (novellák 2012)

                                         A király nem meztelen   (szatírák 2013)

                                         Napijegy a holtágra        (novellák 2014)

                                         Tapicskoló                       (novellák 2014)

 

e-mail cím: tagostonlaszlo@gmail.com

honlap cím: www.tagostonlaszlo.hu 

 

Tovább a kategóriában: « Pappék unokája A vadász »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned