A húsvéti beteg

         ─ Nagypénteken dolgozni… ─ dohogott a borostás képű, kialvatlan szemű műtőslegény, miközben a párnába egyre inkább eltűnni látszó beteget vizslatta. ─ Nagy ünnepre súlyos beteget… Ilyet is csak a Bata főorvos tud kitalálni. Mert ha ő van ügyeletben, végig pörögni kell a műtőnek. Melóbuzi. Én betolom, meg kitolom, ha csak az kell…
         ─ Nekem szólt? ─ kérdezte a beteg elhaló hangon.
         ─ Dehogy szólok én, öregapám, csak hangosan gondolkodom. A jobb combját operálják? Mutassa, leborotválom! Nem az arcát, a lábát!
         Közben több fehérköpenyes érkezett a kórterembe. Az egyik gyógyszert nyeletett a beteggel, a másik a vérnyomását mérte, a harmadik a kartonnal egyeztette az adatait. Amikor már az infúziós zacskó is ott lóbálózott a kampón, elindult a menet a folyosó végén lévő műtő felé. A hirtelen támadt csendben csak a takarítónő felmosórongya surrogott. Elmenőben az ajtóból még visszaszólt a szobában maradónak.
         ─ Pihenjen, Pista bácsi! A vizitig már senki se zavarja.
         Jólesett a csend. Meg az is, hogy most nem őt operálják. Mert rendben van, hogy tulajdonképpen nem fáj, meg az is, hogy jobb lesz utána, de közben tudni, hogy az ő húsába vág a szike, az ő csontját szabja a vijjogó fűrész ott a zöld lepedő túloldalán, az azért mégse piskóta ám! Utána meg egy napig mozdulni se szabad, mert fölborul a mit tudom én micsoda a szervezetben, és… No, mindegy, kifeküdte, túl van rajta, holnapután hazamegy. Megy. Két mankóval, lassacskán, de halad. Tegnap már a liftajtóig is eljutott.

*

         Ezt, a Sanyikát meg tegnap reggel hozta be a húga. Itt ez a rend. A műtét előtti napon bevonul a páciens az összes leletével, aztán átnézik, és másnap reggel ő lesz a nagyműtét. Délre lehozzák, délután akár jöhetnek is hozzá a látogatók. Na persze közben kivárta a sorát a listán. A várólistán. Ha szerencséje van, csak hónapokat. Ha még nagyobb a szerencséje, valaki valamiért lekerül a listáról és egy szerencsés elfoglalhatja a helyét. Nem illik firtatni, ki, miért, hogyan.
         A húg úgy gyámolította Sanyit, mintha legalább az anyja lenne. Leültette az ágy szélére, elpakolta a holmiját, a főnővérnél elintézte a papírjait, pizsamába bújtatta, majd elment, hogy megkeresse a főorvost. „ Te addig csak pihenj szépen, Sanyika!”
         ─ Maga is csípőprotézisos? ─ kérdezte a másik ágyon fekvőt az új beteg.
         ─ Igen, de én már túl vagyok a nehezén. Holnap szedik a varrataimat.
         ─ Szerencsés ember. Én meg holnap… Mondja; nagyon szar dolog?
         ─ Volt már kellemesebb élményem életemben, de látja, túléltem, pedig akkora volt a zabszem hátul, hogy egy falka disznót fel lehetett volna nevelni rajta. És nem fáj, ha az ember betartja az utasításokat.
         ─ Mindenütt ezzel ölik az életemet. Utasítások. Mindenki mindenkinek parancsolgatni akar. Ezt ne tedd! Azt nem szabad! Menjenek a büdös francba! Ez az én életem, azt teszek vele, amit én alkarok.
         ─ Nős ember? Ez a hölgy…
         ─ Még csak az kéne, hogy egy szoknya parancsolgasson! A húgom. Fűzi az agyamat, hogy vénségemre ne maradjak egyedül, de ha már hetven évig kibírtam, majd csak túlélem valahogy a hátralévő évtizedeket. Maga hány éves?
         ─ Kettővel kevesebb, de negyven éve nős.
         ─ Egyetlen asszonnyal?
         ─ Ez a harmadik, de vele már harminc éve vagyunk házasok.
         ─ A múltkor unalmamban elkezdtem számolgatni, hány csaj is volt az életemben. Hatvannál összezavarodtam, pedig az egy – két éjszakásokat nem is számoltam. Szép életem volt, változatos. Bejártam egész Európát, egyszer eljutottam Kínába is.
         ─ Mi a szakmája?
         ─ Bárzenész vagyok. Kocsmamuzsikus. Dob, gitár, balalajka, vokál, amit éppen akar. A dob, az tette tönkre a lábamat. Öt éve jöttem haza, amikor meghalt anyánk. Ott volt a ház, meg a régi haverok is hívtak. Pedig nekem nagyon jó volt odakint. Előbb volt kocsim, mint itthon egy gyárigazgatónak. Az oldalán lángoló vörös betűkkel az állt, hogy ALEXANDER. Ez voltam én. Egyszer néhány évre haza szerződtem egy balatoni luxus szállodába a bandámmal. Nem is volt semmi baj, míg az egyik fő zenei nacsalnik bele nem kötött a nevembe. Mert, hogy szerinte jogtalanul viselem az Alexandert, hiszen az útlevelem szerint Tóth József vagyok. Attól kezdve Sanyikának hívtak a haverok. A következő szezont már Svájcban kezdtük, és tíz évig nem is jöttünk haza. Tudod, kit fog egy ilyen irodakukac egrecíroztatni! ─ váltott át hirtelen tegeződőre. ─ Bocs, de megszoktam a pertut…
         ─ Semmi baj, hisz’ kortársak, meg sorstársak is vagyunk. Ha túl leszel a műtéten, majd almalével megisszuk a pertut.
         Tán a szokatlan helyzet hozta így, meg az ügyelet felől fel – felharsanó szirénavijjogás, de egyikük szemére se jött álom. Sanyikát a telihold piszkos sárga fénye is izgatta. Többször fölkelt, a redőnyt igazgatta az ablakon, aztán elfordult és a húgát szidta, amiért felhajtotta neki ezt az orvost, aki mindenáron meg akarja operálni. Akkor meg már nem volt mit tenni, hiszen a röntgen, meg minden lelet… Márpedig őt senki se nevezheti gyávának, mert akkor ott csont törik.
         Pista időnként belehorkantott a beszélgetésbe, de nem akart udvariatlannak látszani, megkérdezte, igaz –e, hogy vastag combúak a svájci nők, és milyen hal terem az ottani tavakban? Sanyika biztosan precíz választ adott minden kérdésre, csak kissé átformálódtak a szavak Pista álmában. Ő ugyanis félhomályban úszó elegáns bárt látott, ahol vastag combú svájci halak táncoltak a lila fedelű zongora tetején. Frakkos pincérek kínálták literes kristálykelyhekből a kimondhatatlan nevű koktélokat, és Sanyika mindenkivel pertut ivott. Az angol nagykövet asszonnyal is.
         Már az ebédet tálalta a nővér, amikor a kerekes ágy begördült a szobába Sanyikával. A főnővér ellenőrizte a csöpögő infúziót, meg a két oldalt lelógó csöveket, aztán bátorítóan elmosolyodott.
         ─ Na, látja, túl van rajta ─ mondta. ─ Most már csak gyógyulni kell. Minél kevesebbet mozog, annál biztosabb. Vacsorára már akár kaphat is néhány falatot.
         A beteg valami köszönöm félét rebegett, kezével intett, hogy érti, aztán lehunyta a szemét, mint aki aludni akar.
         ─ Pihenjen csak, úgy gyorsabban telik az idő ─ igazította meg a lecsúszott takarót, és elsietett a fehér köpenyes.
         Hosszúra nyúltak az árnyékok, és a keleti sarokban szürkült a fény, amikor Sanyika felemelte a fejét. Pista ágyát éppen látogatók ülték körül. Arról csevegtek, hogyan rendezik majd át a szobát, meg mikor mehetnek horgászni, hiszen a főorvos azt ígérte, holnap kiszedi a varratokat, és holnapután elmehet haza.
         ─ Én is haza megyek ─ kottyant közbe a frissen műtött beteg. ─ Csak valaki elrakta a ruháimat. Tessék már szólni a húgomnak, a Jolinak, hogy ne vicceljen velem. A kalap nem fontos, a barna öltönyömet hozza, meg a botomat! Anyánk botja volt, szép meggyfa bot. Ahhoz ragaszkodom.
         ─ Rendben van ─ szólt Pista felesége, és mintegy támaszt keresve nézett a férjére. ─ Mindenki haza mehet, de magát ma operálták. Néhány nap múlva kiszedik a csöveket, meg a varratokat, és a húga haza viszi.
         ─ Nekem te ne dumálj, Helga! Megmondtam, hogy vége, a bárban se akarlak látni. Ha még egyszer idetolod a pofádat, kidobatlak a Hanzival. A Stefánnak meg azt üzenem, még a kocsmát is kerülje el hatalmas ívben, mert laposra verem a gömbölyű fejét.
         ─ Ébren vagy, Sanyi? ─ kiáltott át a másik ágyról Pista a nővérhívó gombot szorongatva. ─ Kórházban vagy, most operáltak. Ez meg itt az én családom, nem a svájciak. Szóljak a nővérnek, kérsz valamit? ─ de akkor már nyomta is a csengő gombját.
         ─ Lószart Mikuláskor stanecliban. A ruhámat akarom.
         Bejött a nővér a jobbjában csőre töltött injekciós tűvel, baljában gumiszalaggal.

         ─ Hallom, haza akar menni. Annak is eljön az ideje. Most megnyugszik és pihenni fog. Lássa, milyen jószívű vagyok; választhat, hogy tablettában, vagy szuriban kéri a nyugtatót.
         ─ Tab – lettában ─ nyögte a megszeppent beteg. ─ De tiltakozom! Nekem van hivatalos biztosításom. Én Alexander vagyok.
         ─ Tudom. Én meg a Margó nővér. No, vegye be! Nem kapkodja a fejét! Lenyeli, vizet rá! Az infúziót se ráncigálja, mert lekötöm a kezét. Ha nem fogad szót, magának fog fájni. Értjük egymást, Alex izé?
         ─ Alexander, de tiltakozom. Velem nem lehet csak úgy…
         ─ Velem se, Alexander, mert az én kezemben van a szuri. Bevett valami kábítószert, vagy szeszt ivott? Most mondja meg!
         ─ Tiltakozom! Rendőrség, tűzoltók, pincérek! Segítsetek!
         Az injekciónak jó hatása volt. Sanyi egyre csöndesebb lett. Magában motyogott, szidta a séfet, meg a pincéreket. Aztán már csak a szája mozgott hangtalanul. A nővér betakarta, összeszedte a kellékeit és fejcsóválva távozott.
         ─ Ha fölébred, csengessen majd, Pista bácsi!
         Már éppen menni készült az esti látogatása után a Pista gyerek, amikor megszólalt a szomszéd.
         ─ A fiad, Pista? Le se tagadhatnád, úgy hasonlít rád. Büszke lehetsz rá, jó kiállású stramm gyerek.
         ─ Örülök, hogy jobban vagy, szomszéd. Délután kissé zavart voltál. Meglásd, reggelre kialszod, nyoma se marad. A nővért egy kissé megijesztetted. Meg egy kicsit engem is…
         ─ Leszarom a nővért. A kulcs vajon a zsebemben van? Megnézné, fiatalember? Ott, a szekrényben, a zakó bal külső zsebében. Egyet a húgomnak adtam, egyet meg a Mészáros Palinak. Bennük már csak megbízhat az ember…
         Az apa rábólintott, a fiú megnézte, ott volt a kulcs.
         ─ Te, szomszéd! ─ ült föl az ágyban Alexander. ─ Mondd már a fiadnak, hogy húzza el az ablak mellett azt a zöld függönyt! Azt, ott a háta mögött. Ott van a riasztó, üsse be kétszer a negyvenötöt!
         A fiú csak nézett, a vállát vonogatta. Az apa bólintott, hogy tegye meg.
         ─ Be van ütve ─ mondta az ifjabb, s úgy tett, mintha az ajtót csukná.
         ─ Be ám a nagy lószar! ─ üvöltötte idegesen Sanyika. ─ Háromszor ütötte be a negyvenhatot. Így jelzett a rablógyilkosoknak. No, de csak gyertek, agyonütöm valamennyit! ─ Ezzel kitépte a karjából az infúziót, a sebéből a csöveket, a katétert, és ingatag léptekkel indult volna az ajtó felé. A fiú gyorsabb volt, elkapta, mielőtt végigzuhant volna a kórterem kövén. Visszafektette az ágyba a dühtől rángatózó testet, miközben az apja teljes erővel nyomta a nővérhívó csengőt.
         Hárman szaladtak lóhalálában. Margó, a nővér, egy fiatal orvos műszer kocsival, meg egy díjbirkózó külsejű éjszakai ápoló, akit feltehetően hasonló alkalmakra tartott a kórház.
         ─ No, ezt jól megcsinálta ─ állt meg az ágy előtt szétvetett lábbal a nővér. ─ Most mi a frászt kezdjek magával? Akár kezdhetik is elölről az egész operációt.
         ─ Nem baj, kifizetem ─ hörögte Sanyika eltorzult hangon.
         ─ Kötözzék le, aztán vigyék a röntgenbe! Meg kell nézni, milyen kárt csinált! ─ adta ki az utasítást a fiatal orvos. ─ Szóljanak le a műtőbe is. Vigyék a kartonját!

         ─ Hozzám ne nyúlj, mert megharaplak! ─ üvöltötte a beteg.
         ─ Tudod, kit harapsz te meg… ─ hajolt fölé az ápoló mind az száz kilójával, de amint kimondta, már repült is a falnak. A beteg az operált lábával rúgta meg.
         ─ Te jóságos Isten!... ─ szörnyülködött a nővér. ─ A pro…protézis…
         ─ Most már biztos, hogy újra kell műteni ─ állapította meg az orvos. ─ Ne szórakozzanak már! Két erős felnőtt nem tud lekötni egy frissen műtött idős beteget?
         ─ Hát ezzel a foszlós gézzel… ─ sóhajtotta a nővér.
         ─ Tudja mit? Jöjjön, próbálja meg! ─ szisszent föl a díjbirkózó termetű ápoló, mint akinek a lábára léptek. ─ Te meg ne hadonássz, mert letöröm a kezedet!
         ─ Segítség! Rendőrség, tűzoltók, pincérek, portások, segítsetek! Megöl ez az állat! Kinyomom a szemedet!
         Egy újabb nővér rohant be a szobába kartonokkal a kezében.
         ─ Én nem tudom, hogy van ez, doktor úr, de Alexander nevű betegről nincs is kartonunk.
         ─ Nem is lehet ─ kottyant közbe Pista ─, mert Tóth József a neve.
         ─ Micsoda? ─ kérdezett vissza elképedve a fiatal orvos. Ez…
         ─ Tóth József ─ erősítette meg Pista. ─ Az Alexander a művész neve. Ezért hívják a barátai, meg a húga Sanyikának.
         ─ Hát ez egyre komplikáltabb… Van még valami egyéb titokzatosság is az ügyben? ─ érdeklődött a doki gyöngyöző homlokát törölgetve. Sebészet ez, vagy diliház? Ne kíméljenek! Különben tökmindegy… Kötözzék le, hogy legalább több kárt ne tehessen magában, aztán a beteghordó vigye át a röntgenbe! Döntsék el ott, mi a teendő. Pszichiáter kell ezek mellé, nem sebész…
         A beteg üvöltött, a két ápoló birkózott vele, s mire mindhárman megadták magukat a sorsnak, keze, lába a rácsokhoz kötve, s a feje se mozdult a turbán alatt.
         ─ Indulhat! ─ adta ki a parancsot a nővér. Az ajtóban várakozó beteghordó hozzáértő rúgásokkal fellazította az ágykerekek fékjét, és unott képpel kormányozta az ágyat az ajtó felé.
         ─ Ezt én karton nélkül is megmondhattam volna ─ dünnyögte félhangosan. ─ Csak a szemébe néz az ember, és látja az elvonási tüneteket. No, de kuss legyen, ez nem a műtőslegény dolga! A pszichiáter meg Bécsben rendel…
         Fél óra se telt belé, újra megjelent a kórteremben. Pista ágyán is kilazította a kerekeket, és elindult vele az ajtó felé.
         ─ Azt mondta a főorvos úr, hogy toljam át a hetesbe. Onnan mindenki húsvéti kimenőre ment. Nyugodtan alhat, áthozom az éjjeliszekrényét, meg a ruháit is. Reggel a főorvos úr kiszedi a varratait. Ez a műzenész meg had áriázzon magában. Napokig eltart, míg kitisztul az agya. Emlékszik, mit mondtam ma reggel? Nagypénteken bűn dolgozni. De még nagyobb bűn nagy ünnepre súlyos beteget csinálni . Ezt az Isten nem bocsátja meg. No, meg én se.

Utoljára frissítve:2016. március 22., kedd 19:40
T. Ágoston László

 

Író, újságíró. 1942. október 14 - én született Tasson. Elhunyt Budapesten, 2017. július 13-án. Apja, nagyapja asztalosműhelyében nevelkedve nemcsak a szakma fortélyait ismerte meg, hanem a műhelyben megforduló kuncsaftok, az egyszerű falusi emberek adomáit is. Asztalos ugyan soha sem lett belőle, de ezek  alapozták meg humanista életszemléletét és a műhelyben hallott történetek évtizedek múltán is visszaköszönnek írásaiban. A kunszentmiklósi Damjanich János Gimná- ziumban érettségizett 1960 - ban, Ezt követően tíz éven át volt segéd - majd betanított munkás Szigethalmon és Budapesten. 1970 - től újságíró. Üzemi, intézményi lapok munkatársaként, szerkesztőjeként dolgozott.. Nős, három gyermek apja. Who is Who ügyfélszáma:HU11003298.

A Magyar Írószövetség tagja. Több író-, költő barátjával 1982 őszén megalakították a Krúdy Gyula Irodalmi Kört, melynek alapító titkára volt. A rendszerváltás idején az Írók Szakszervezetének tagja lett, s 1991 - 92-ben tagja volt az Írók Alapítványa kuratóriumának is. 

Első novellája 1966. decemberében jelent meg a Csepel újságban. Novelláit, elbeszéléseit, szatíráit, meséit hazai és külföldi magyar nyelvű lapok, irodalmi folyóiratok közölték, közlik. (Somogy, Hévíz, Hevesi Szemle, Új Hevesi Napló, Lant, PoLíSz, Ezredvég, Új Horizont, Keresztény Élet, JEL, Amerikai Magyar Népszava, Amerikai Magyar Szó, Szőrös Kő, Bécsi Napló, kanadai Krónika, Kaláka, belgiumi Kilátó,OPUS stb.) 

Írásait mintegy két tucat antológiába válogatták be, de önálló kötete csak a 2001-ben jelent meg. 1989-ben Krúdy Emlékérmet kapott, majd 1999 - ben dicsérő oklevéllel ismerte el munkásságát a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége /Washington/.  Díjat nyert a rádió irodalmi pályázatán, majd 2000 - ben különdíjat az országos millenniumi pályázaton a Lenkey családról (anyai ági ősei) készített családtörténeti tanulmányával, s bekerült a neve a Fontos Emberek Lexikonába. 2005-ben Fehér Mária alkotói díjat kapott A két Lenkey című regényéért és vezetőségi tagjává választotta a 2007-ben alakult Lenkey Társaság Kulturális Örökség Egyesület, mely 2013-ban Lenkey-plakettel ismerte el munkásságát. 2015-ben Bólya Péter - alkotói díjat kapott. 

 

Eddig megjelent kötetei:

                                         Hol lakik az Isten?         (novellák 2001)

                                         Aranyka                         (gyermektörténetek 2001)

                                         Kinek dolgozik az idő? ( szatírák 2004)

                                         Ördögszekér                  (novellák 2004)

                                         Egy pohár vihar            (kisregény 2004)

                                         A két Lenkey                 (történelmi regény első kiadás 2005)

                                         A két Lenkey                 (második kiadás 2007) 

                                         Eltékozolt évek              (novellák 2008)

                                         Lenkey huszárok          (dokumentum kötet 2009)

                                         Bumeráng                      (novellák 2009)

                                         Csendélet tigrissel         (novellafűzér 2010)

                                         Tükörponty a harangozónak  (novelélák e-book 2011)

                                         Nömös tassi novellák     (novellák 2011)

                                         A bicskafaló csuka         (gyeremektörténetek 2011)

                                         A négylábú ember          (novellák 2012)

                                         A király nem meztelen   (szatírák 2013)

                                         Napijegy a holtágra        (novellák 2014)

                                         Tapicskoló                       (novellák 2014)

 

e-mail cím: tagostonlaszlo@gmail.com

honlap cím: www.tagostonlaszlo.hu 

 

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned