Pánik

Rettegve ébredt. Nem voltak illúziói az induló hétfővel kapcsolatban. Szokványos novemberi reggel, amely soha nem akar megvirradni. Nyűgös hétkezdés, szürke, fáradt, szinte utcára lök a kényszer, és a folytatás sem tartogat csodákat.  Nem érti, miért válik hirtelenjében ellenségévé minden, amihez hozzányúl. A kávéfőző rásziszeg, forró gőze a kezét égeti, a csap jéghideg vizet fröcsköl a pizsamájára, a vajas kenyér arccal a padlóra esik, és a kés egészen kicsit megvágja a mutatóujját. A tálca, amelyen reggelijét egyensúlyozza, hirtelenjében csúszós lejtővé változik, és a kávéscsésze meg a tányér elindul megállíthatatlanul, a gravitáció megteszi a hatását.

- Vannak ilyen napok – konstatálja sóhajtva, - vannak ilyen reggelek, miközben egyik kezében a seprűvel, másikban a felmosóronggyal egyensúlyoz a porceláncserepek között, és farkasszemet néz a fekete folttal, a kétségbeejtő kávétócsával… igen, kezdheti elölről az egészet. 

- Rossz ómen! – fut át az agyán, a homlokán hosszú sorokba rendeződnek a ráncok, a szemöldöke kúpos ékezethez hasonló hegyes ívbe rándul.  Valami furcsa remegés szalad át az ujjain, balkarjába kíméletlen görcs csimpaszkodik, a szíve kalimpálni kezd, meglódul és őrült dobogásával szinte átüti a köntösét. Lassú verejtékcseppek indulnak el a haja tövéből, ráérősen gurulnak végig a homlokán, majd szemébe csípnek élesen, fájdalmasan. Nem győzi öklével dörzsölgetni. Rémülten roskad a székre.

- Mi ez, mi történik velem?- kérdi kétségbeesetten.  Úgy tűnik, mintha megmozdulnának a falak, közelednek és távolodnak, szétválnak és összeolvadnak.

- Vége! – gondolja rémülten –Infarktus… Itt a vég… - lázasan keresi a telefonját, de sehol sem találja maga körül, hiába tapogat körbe-körbe. Egy dolgot határozottan tud, azt, amit az életösztön súg neki. El kell jutnia az ajtóig, mindenáron. A folyosó valószínűtlenül hosszúnak tűnik, torz arányai félelemmel töltik el, ismeretlen, szűk és végeláthatatlan járat, mint a kórházi folyosók, torz formájú járólapok, homorú falak, amelyek állandóan változtatják alakjukat.  Megnedvesíti az ajkát, megragadja a szék peremét és óvatosan leereszkedik a járólapra. Iszonyú félelem markolja meg a mellkasát, mintha összenyomnák az egyre közeledő falak. Kúszni kezd, verítékcsíkot húzva maga után, béna, erőtlen tagjai nem engedelmeskednek. Lába élettelen sellőfarok, karja meg-megbicsakló, akarattalan nyúlvány, amely nem segíti a haladásban. Vergődése közepette oldalra tekint, és a tükörben megpillant egy félelmetes, felismerhetetlen lényt, egy szürke masszát, két óriásira tágult pupillát, majd egy beesett, holtsápadt, verejtékező hüllőbőrrel borított arcot. Ő lenne az, vajon tényleg ő az, vagy aki eljött érte? Halálfélelem bénítja tagjait, úgy érezi, soha nem érheti el az ajtót, amely mint a pokol óriás kapuja, magasodik fölé.

- El kell érnem a kilincset, el kell fordítanom a kulcsot…, mert ha nem, senki nem tud majd a segítségemre jönni. - A páncélozott biztonsági ajtó számos lakótelepi lakás elengedhetetlen tartozéka, amely távol tartja a betörőt (állítólag), de egyedül élő személyeknél, eszméletvesztés esetén, a mentőst és az orvost is. A jól beágyazott monstrumot a tűzoltóknak kell kivágniuk a falból, ha vészhelyzetben be kell hatolniuk a szobába. A fiai ragaszkodtak ahhoz, hogy ilyen ajtót rendeljen, mert a távollétük alatt biztonságban szerették volna tudni őt. Persze évekkel azelőtt még senki sem gondolt arra, hogy az az ajtó, amely megvédi a betörőtől, nem óvja meg az ájulástól, a haláltól.

- El kell érnem azt a kilincset… mert… mert ki tudja, mikor fognak rám találni, ha vége…

A rémület mintha váratlanul erőt adott volna neki, egy hirtelen mozdulattal térdre emelkedik, majd megragadja a kilincset… Az adrenalin löket rejtélyes hatása alatt, szinte önkívületi állapotban elfordítja a kulcsot és úgy tépi fel az ajtót, hiszen az élete múlna rajta. Hátracsapja a döndülő ajtószárnyat, és önkéntelenül, kontrolálhatatlanul egy hatalmas sikoltás tódul fel a torkán, megtölti a szájüregét, szétfeszíti a fogait, és… és… és…

Nem sikoltott. Feláll. Végigsimítja a homlokát, a haját. Szétnéz. A lépcsőházban senki. A szomszéd ajtó mögött szokásos reggeli neszek. Vízcsobogás, egy zeneszám foszlányai, kávé- és rántottaillat, kisgyermekgügyögés, egy kérdés, amelyből csak egy-két szó jut el a füléig, egy válasz, amely csak foszlányokban érthető.

- Kész már a reggeli, szívem? - kérdi egy mély férfihang. A felelet vidám, csicsergő. Nevetés hallik, majd önfeledt füttyszó lebeg a melódia hátán…

- Élek. – állapítja meg lakonikusan, miközben végigtapogatja karjait, nyitogatja, ökölbe szorítja ujjait, majd ellazítja kézfejét. Szíve nyugodt ritmusban dobog, szépen, kiegyensúlyozottan. Hirtelen kinyílik a szembe szomszéd ugyancsak páncélozott ajtaja, és egy döbbent szempár kíváncsian szegeződik rá, amelyben még mindig ott bujkál az előbbi vidám házastársi évődés emléke.

- Baj van, szomszédasszony? - kérdezi kíváncsian a fiatal nő.

- Á, dehogy! – válaszol kissé erőltetett derűvel, bár őt magát is meglepi ez az idegenül csengő, hamis válasz – Dehogy, csak mintha kopogott volna valaki, tudja, rossz a csengőm. - A fiatalasszony, mielőtt becsukná az ajtót, aggódó hangon még hozzáteszi:

- Szóljon, ha valami gond van!

Mosolyogva megköszöni, finoman szabadkozik, hogy szétoszlassa a fennmaradó kételyeket, majd ő is becsukja az ajtót. Megszokásból kétszer is ráfordítja a kulcsot, majd hirtelen mégis kinyitja. Bemegy a szobába és tétován ereszkedik le a fotelba. Olyan idegen minden, ő maga is olyan idegen, hideg, ismeretlen. Előtte egy egész hét, a rá leselkedő gondok, számos megoldásra váró feladat!

- Mi volt ez?- töpreng – Mi történt? Még soha ilyen…, még soha… Vagy mégis… múltkor ott a sorban… a kasszánál…az a kézremegés… az a verejtékezés… amikor nem találta a pénztárcáját, pedig tudta, hogy a táskájában van… amikor nem bírt megszólalni, elfelejtette a kártyakódot, elrontotta a számokat a beütésnél….Igen, talán mégis akkor kezdődött, ott azon a hétfő reggelen… ez a …. a… PÁNIK!

Hosszan ízlelgeti a szó idegennek tűnő, rövid, pattogó, parancsoló hangzását. Az egymáshoz nem illeszkedő mély és magas magánhangzó kakofóniája, baljós nyikorgás… mint a fűrész foga alatt kettétört ág, csikorgó fogaskerekek, reccsenő gerinc… Borzongás fut végig a hátán, felugrik és gyorsan elindul a fürdőszoba irányába.

Kapui Ágota

Sepsiszentgyörgyön születtem, ott jártam iskolába, 1974-ben érettségiztem a Székely Mikó Kollégiumban, akkori nevén az 1. sz. Líceumban. A kolozsvári Babeş - Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán szereztem magyar-francia szakos tanári diplomát 1979-ben. Egyetemi éveim alatt több versem is megjelent az akkori vezető kulturális folyóiratokban, irodalmi lapokban, antológiában. Egy felfele ívelő, ígéretes pálya elején álltam, de az államvizsga után hirtelen a sepsiszentgyörgyi kapcsolószekrénygyár rideg valóságában találtam magam, műszaki fordítóként. A nyolcvanas évek derekán két kötetemet is befogadta a bukaresti Kriterion könyvkiadó (egyik gyerekverses kötet lett volna), azzal az ígérettel, hogy nemsokára napvilágot látnak. Ezekben az esztendőkben elég sok elutasítást kaptam a szerkesztőségekből, olyan emberektől, akik ismerték a képességeimet, és korábban szívesen publikálták a verseimet. Volt, aki azt is elárulta, hogy nem magától, hanem felsőbb nyomásra hozta meg ezt a döntést. Tudom, nem én voltam az egyedüli, lehet, hogy másokat még keményebb eszközökkel próbálták rábírni a hallgatásra, vagy elvei megváltoztatására. A diktatúra ezen éveinek beszűkült világa, a hétköznapok szürkesége, a megélhetési gondok és magánéleti problémák időszaka nem kedvezett az önmegvalósításnak, így engem és családomat is magával sodort a kitelepedési hullám, a hirtelen megnyíló menekülési lehetőség. 1988 áprilisában férjemmel és fiammal átléptük a határt és egy Budapest melletti kisvárosban, Dabason telepedtünk le és kezdtünk új életet. A Kriterion közben felmondta a szerződésünket, mondván, hogy hazaárulóvá váltam. Az áttelepüléssel és a megváltozott életkörülményekkel egy időben kiapadt amúgy is vékonyka költői vénám, és 25 éven keresztül egyáltalán nem írtam veret, majd 2007-körül ez az írásképtelenség váratlanul feloldódott bennem, és újra születtek versek.

Tizenöt évig voltam a dabasi gimnázium tanára, majd 2002-től pályát módosítottam és az önkormányzat kabinetiroda-vezetőjeként kulturális feladatokkal, rendezvényszervezéssel, kiadvány- és újságszerkesztéssel foglalkoztam és foglalkozom ma is. Tavaly érlelődött meg bennem a szándék, hogy megjelentessem a kötetemet, ebben régi barátom, Kaiser László maximálisan támogatott, és ő maga szerkesztette meg A másik oldalt. Így váltam hatvanévesen elsőkönyves költővé.

Kapui Ágota

Legfrissebbek a szerzőtől: Kapui Ágota

Tovább a kategóriában: « A vaskereszt Bónusz kilátó »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned