Egyedül

Kolobár Gáspár lenyelte az utolsó korty pálinkát, ült a forgó fotelben, olyannak tűnt a szoba, mintha valaki az egyik sarkát meghúzta volna, az egyenesek és az ívek eltorzultak, a csupasz villanyizzó lassú inogással köpködte ki a bántóan fehér fénynyalábokat. Háborgott a gyomra is, rátört a csuklás, vizelnie kellett, de nem érzett magában erőt ahhoz, hogy felkászálódjon, a sárga, forró folyadék hangos csurgással terült el a padlón, nadrágját teljesen eláztatta. Tudta, szégyellni kellene magát, egy valamikori minősített hegesztő nem vetkőzhet ki önmagából, persze egy munkanélküli esetében már minden bocsánatos bűnnek számít. Minden.
Kolobárné Kincses Aranka a szekrényt bámulta, a polcok porosan ásítoztak, az a kevés könyv, mely még megvolt, néma hányavetiséggel borult egymásra; akár a csönd, a végső szótlanság; a kés finoman csiszolt nyele teljesen merőlegesen állt ki két melle között, a pengéje beágyazódva szívébe. Már félórája halott volt. A Barátok közt kezdete előtti pillanatokban még sírt és ordított, ököllel ütötte férje mellkasát, aki csak némán bámult rá, szeméből csorogtak a könnyek, a fájdalom vigyorogva lesett rá a tükörből. Másnap kilakoltatják őket, de nem maradnak az út szélén, belelökik őket az út menti árokba, földet is húznak rájuk, nehogy kihallatsszon jajgatásuk; véletlen került kezébe a kés, véletlen, csak a fájdalom markoltatta meg vele.
Megivott egy fél üveg pálinkát, egész nap nem evett semmit, Samu, a hároméves odament halott édesanyjához, megsimogatta az arcát..
– Anya, éhes vagyok – súgta a fülébe.
Kolobár Gáspár felordított, megmarkolta a gyerek hátán a ruhát, s elhajította a szoba másik felébe, Samu feje nagyot koppant az íróasztal szélén, eszméletlenül terült el a padlón.
– De miért csinálod? – kiabált rá Soma, a hatéves.
Kolobár fenyegetően dülöngélt a nagyobb fiú felé, aki felkapta a hegyes piszkavasat, a férfi megbotlott felesége lábában, a piszkavas, melynek vége a falnak támaszkodott, átszúrta a szívét. Elterült a felesége mellett.
– Samu! Ébredj. Kentem neked kenyeret. Vajas.
Samu a könnyeit törölgette, s beleharapott a kenyérbe.
– Anyáék miért a földön alszanak?
– Fáradtak – felelte Soma. – Belefáradtak – ismételte meg halkan, s inge ujjával megtörölte a szemét. – Egyél – simogatta meg öccse fejét –, aztán elmegyünk a nagyihoz.
– Egyedül?
– Egyedül.

Egervári József

Egervári József vagyok, Jászberényben születtem 1962-ben, de Cegléden élek már huszonöt éve. Semmiféle irodalmi végzettségem sincs, a kötelező általános- és középiskolai magyar órákon kívül csak az olvasás szeretete vonzott az írás művészetéhez mindenféle kacskaringós utakon.

Tizenhét évig újságírással foglalkoztam, egy kisvárosi lapnak főszerkesztője is voltam egy darabig, míg bele nem tenyerelt a politika, s mivel sosem szerettem bértollnok lenni, egyik napról a másikra eljöttem az újságtól.

Öt éve ismét nekifogtam verseket, elbeszéléseket, novellákat írni, több antológiában, internetes oldalon jelent meg írásom.

Legfrissebbek a szerzőtől: Egervári József

Tovább a kategóriában: « Várakozás És ezt akkor most hogy? »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned