Kharon ladikjában


Összehúzom magamon a kardigánt, reszketek. A fertőtlenítő szaga, a műszerek fémes csengése hullámzik a műtő kinyíló ajtaján. A lány az asztalon már az alvással és az ébrenléttel küzd. Letelt a műszakom. Nem tudok hazamenni. Megvárom. Senkije sincs. A barátja elhagyta, amikor megtudta, hogy rákos. A smink nélküli arc, a zöld szemek, a huszonkét év, és a gyilkos kór kontrasztja fojtogatja a torkomat. Várok. Sokat. Bámulok ki az ablakon. Az emberek sietnek, a gyerekek lökdösődve, viháncolva iskolába mennek. Végre nyílik az ajtó.
– Maga még itt van? – kérdezi a sebész. Kérdőn nézek fáradt szemeibe. Alig láthatóan nemet int. A remény gúnyosan, kárörvendőn az arcunkba nevet. A lány menthetetlen. Észre sem veszem, folynak a könnyeim. Elindulok haza. Mielőtt felteszem a bukómat, visszanézek. Félelmetes kontraszt, nyüzsög az élet a falak között, pedig egy fiatal lány a semmibe vezető útra lép.
Két nap múlva jobban lett. A szobatársak örülnek. Boldogan mesélik, vacsorájából is evett valamennyit, én azonban tudom, ez mit jelent. Az utolsó napokban szinte mindenki „jobban” lesz. Éjfél után végigjárom a kórtermeket, a rideg, kék vészvilágítást soha nem fogom megszokni. Látom, ébren van, leülök az ágyára.
– Hogy van?
– Gondolkodom.
– Min?
– Mi a bűnöm? Miért büntet Isten? Nem ártottam senkinek.
Megsimogatom a homlokát. Mit mondhatnék? Isten néha háttal ül. Nyirkos kezével váratlanul megfogja a kezemet.
– Milyen lesz odaát? – Most látom először a mérhetetlen rettegést a szemében.
– Nem tudom, de nagyanyám szerint megszűnik a fájdalom és mindenki boldog lesz.
Sokáig simogatom a kezét. Még mozdul a szája, mosolyogna, talán már látja Kharon ladikját, talán arra gondol, milyen jó lesz ringatózni a fekete vízen. Aztán ujjaiból lassan elszökik az erő.
Felállok. Ez a legrosszabb, amikor nem érzek semmit. Hibernált állapot. A fájdalom, az őrjöngésig fokozódó düh később majd belém mar, mint a villámgyors kobra. Teszem, amit kell. A halottal kapcsolatos protokoll szigorú szabályainak megfelelően járok el. Még utoljára ránézek. Amikor letakarom, mellé teszem lelkem egy darabját.

Édes Anna

Édes Anna vagyok, Budapesten születtem. Gyerekkorom óta szeretek olvasni. Első novellámat néhány évvel ezelőtt írtam, elvittem egy volt tanárnőmnek, aki azt mondta, hogy bűn rossz!
Elraktam a fiókba, úgy gondoltam, nem kell erőltetni, ami nem megy. Másfél évvel ezelőtt aztán mégis elővettem, feltettem a Facebookon egy csoportban. Sikere volt, amennyire ez sikernek nevezhető.
Akkor kezdtem el ismét írni, írásaim először a Literatura csoportban jelentek meg, majd a Litera-túra Irodalmi és Művészeti Magazinban, a Comitatus folyóiratban, nyomtatott verzióban is.
Ma már vidéken élek, szeretem az egyszerű, emberi történeteket. Hiszem, hogy a jó írások hatására a lelkek megtalálják egymáshoz az utat.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned