Hajnali Ekloga


Harmatot isznak a kismadarak zamatos falevélről.
Pázsitok átitatott, üde-zöld levelén nehezékként
csüngnek a duzzadozó, remegőn tapadó csoda-cseppek.
Pír kel a tág horizonton, az éj suta rostja elolvad,
bíboros, ünnepi nap kel, amint kifehérlik a körkép;
zörren a fák citerája, a szél belecsap dudorászva.
Álmosan ébred a szem: kotorászgat a fény a pupillán;
méla tudat hunyorog megadón a sötét kihalásán,
míg kiviláglik az ész egyesülni a nappali fénnyel,
tétova álom eloszlik: orozza az éjnek a leplét;
Vénusz uralkodik: átragyog ímhol a szürke homályon,
visszaidézi a bársonyos éjszaka szent pihenőjét.
Éj enyhíti az emberiségnek az élete lázát.
Tegnapot ápol a gyógyerejével az ég takarója;
csillagok árja, e dajkai kéz ölelőn simogatta.
S lám a homályt kiszorítja a nap tüzelő ragyogása,
éj vajudása, szülöttje, csodás báb'asszonya: Hajnal.

Alkonyi Ekloga


Ím a nap őszi korongja csuszamlik a lágy horizontra,
langy heve hirtelen enyhül, az árnylepel élesen elhül.
Bronzludak is, ha pihenni leszállnak a rétre, pirossá
fénylik a csőrük, a lábuk a harmat erős hidegétől.
Kismadarak raja rebben az esteli szürkület árnyán.
Távol a rózsaszinű havasok süvegébe fagyott hó
prizmajegén töredezve szakadnak a kései fények:
csendben a nap köszön így el az álmosodó anyaföldtől.
Nappali lények erélytelen élete harca lelankad:
fárad a test idegélete, nyugszik az életütem már
készen az éjnyugalomra, amelyben erő feszül ujra!
Hagyd, hogy az Alkonyat átölelő lepelébe pihenj el!
Add neki hódolatod s vegyed át a jutalmad: az álmod!
Vedd, amit ad s amit elmond! Áldd csoda-gyógynak az Alkonyt!


Tengeri Ekloga

Szél hajigálja magát: beleborzad a tengeri tajték;
habzik a tág oceánnak a gyöngyfoga: porlad a permet:
sós víz tűmiriádja, jeges fagya perzseli arcod:
tisztogat, épít, bűvöli lelki erőd s ez eláraszt,
mintha a vad, viharos levegőnek atomja lehetnél;
vágy viszi végtelenekbe szemed, hogy a távba kutass, hol
szürke homály-horizont peremén a sirályhad is ujjong,
víjjog a hang a viharba, lecsapva a víztarajokra,
míg kidühöngi magát a vihar, de eloszlik a felhő,
elhal a szél is ugyan, de azért még köhhen a szellő,
lobban a fény: naparany simogatja a tengeri ringást;
kába sirályok elülnek: elég a vihar meg a hajsza!
Búcsúztasd a dühét, de köszönd is: hálaadó légy,
mert az az áhitatodra felépült lelkeden élmény!

Megjegyzés: hexameter- tanulmányok

Utoljára frissítve:2019. július 04., csütörtök 20:46
Gyöngyös Imre

Gyöngyös Imre költő, műfordító, publicista, irodalomkutató biografiája:
Született 1932 decemberében, iskoláit Tolnán, Pécsett és Budapesten végezte a pedagógiai főiskolán.
Első verseit Szekszárdon adták ki a negyvenes évek végén. Ifjúsági válogatott úszókerettag volt 1956-ban Ausztriába menekült, mert a Tolna- és Baranya megyei Forradalmi Tanácsok követeléseit vitte Győrbe A letartóztatás elöl menekült ki Új Zealandba.
Verseit először a Nemzetőr, majd később a Wellingtoni Magyar Szó közölte. A kaliforniai Magyarok Vasárnapjának volt társszerkesztője.
Ma a ferrerai Osservatorio Letterario egyik levelező munkatársa.Az Író Kilencek tagja Könyve:
Válogatott versei a Magyar Szó Kiadó kiadásában jelent meg 2002-ben Wellingtonban

Tovább a kategóriában: « Oratio obliqua Én, te, ő »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned