Szonáták és közjátékok preparált zongorára

John Cage-nek,

          aki tönkretette a zongorámat

(1)          Születésemmel öröktõl elrendelt, öntudatlan sejt-vonulás

szakadt meg, a második évezred metszéspontjáig egyetlen

emberléptékû karnyújtással befoghatatlan pillanatra____

__________        monumentálisra tervezett csend

                                                               köröskörül a lét dogmái

                                                               dermesztõ terrakotta-hajnalokra

                                                               eretnek ébredés

                                                               _________________________________________

                               homlokomról lefutó vizek áztatják ingemet

                               bennem dolgozik a felkelõ nap turbinája

                               lángoló kezemben primitív rejtjelek

                               taktusát hordozom

(2)                                                          nincs nálam nincs nálam

                                                                                                              önkéntesebb áldozat

                                                                                                              tiszta vagyok: tehát

ilyen egyszerû ez                                                                                               létezem

ilyen szomorú

ILYEN                                                                                 csupasz az ég tárva-nyitva

                                feltárulnak kicsinységem és nagyságom

                               kristálykõvel kirakott, sejtelmesen

                               csillogó szézámai

                                                                                              otthonom lett e boltozatos

                                                                                              üresség e végtelen magány

(3)                          szabad ember,

akit ezüstös szövésû, buja holdfonál nyomán álombéli,

árnyéktalan tájakon kóborolva magához ölelt a föld

és érezte illatát, neszezését, létezéskõzi ritmusát

(4)                          szabad ember,

akit önnön árnyéka elõtt tolva, bárgyú égieknek

elveszejtõ játékszerül egyszer s mindenkoron

                                                                                  felmutat a sors

                                                                                                                                                                                            

                               ÍME

(I)                           nem érdemes meghalni sem

annyi titok kiderülne

nem érdemes

(5)                          az idõnek

                                               egyetlen perc

                                                                      vesztenivalója

                                                                                              sincs

(6)                                                                                                                                                                                       

                   nincs

már mitõl félni nincs már mitõl

hiába köröznek gyanútlan áldozatra várva

lábam körül sunyi barracuda-halak

a képzeletem mélytengerébe dobott

Hangok csobbanását sohasem hallhatják meg

                                                                               enyém az ítéltetés elõjoga

enyém enyém enyém                                                                          s talán a tiétek is

(7)                          (MESTER, kilazult egy csavar a felsõ regiszterben!, ha

nem vigyázunk, darabjaira hull az utókor és ez a példás

                                                                                                  „hangszínkompozíció”!)

(8)                                                          enyém az ítéltetés elõjoga

                               enyém a döntés kiszolgáltatottságom

                                                                                                              mértéke fölött

                               enyém a lehetõség komfortra

                                                                                                              keresztre

(a sor tetszés szerint, hol tárgyilag,

hol pátosszal folytatható,

a példa kedvéért mégis:)

(II; III)                  itt ez az oroszlán még idõben találkoztunk

                               mint egy igazi oroszlánnak hosszú a sörénye

                               meglehetõsen vérszomjas pofája van

                               s a fogazata sem csekélység

                               mikor elõször nyújtotta mancsát azt hittem

                               álom csupán álmaim naív ragadozója

                               ki éber árnyékként követ megkísért

                               tetteim mögül les rám a Pillanatra várva

                               — azóta összecsaptunk már néhányszor

                               megedzõdtem a harcban rafinált vagyok

                               de tudom: a java még hátravan

(9)                          Áttételezõdünk:

                                                                               bizonyos arcok õsi kegyelemmel

                                                                              tekintenek le rám

                                                                               mások bizonyosan elfordulnak

                                                                               közönnyel és udvariatlanul

                                                                               nem szép tõlük mégis így megy ez

áttételezõdünk:

                                                                               ugyane Pillanat idejét éljük

                                                                               büszke sors-magánzárkákba zárva

                                                                               vagy ami még rosszabb

(10)                                                                                                                                                                                    

                                               sorstalanul

bölcs fakír módjára fekszünk vasszöges ágyon

megadóan tûrjük a szél változásait

emlékeket gyûjtünk télire

nem panaszkodunk

                                                                                                 végül

                                                       arcunkkal lassan összeszokva

                                                                    új életünkhöz berendezkedünk

(11)        de hát

hová lesz akkor

a költõi fájdalom mint olyan

(12)        legalább valami kis katarzis maradna

enyhe vasárnapi bizsergés gyógyító üdvözlégy-pirulák

egy kis játék ebben a gondosan programozott nagy büdös

                                                                                     (Nagy Büdös) Vegetációban

(IV)        MÁR NEM ÉRDEMES MEGHALNI SEM

ANNYI TITOK KIDERÜLNE

NEM ÉRDEMES

(13)        (Mester, honnan ezek a világító akkord-tömbök az orrom

elõtt, mitõl ez a fémes harangzúgás, s itt legbelül

ez a lehetetlen „bútor-zene”?

                                                                                              Mintha a súlytalanság

állapotában lebegnék, kicsinyített kõ-földgolyóbisokkal

a hátamon!)

(14)                                                                                                                 Mester,

                                                               melyik lelkemet ragadja el utóbb az idõ?

                                                               képzeletem spiráljai meddig röpítenek

                                                                                                              a Képtelenben?

                                                               képzeletem spiráljait miféle Nap körüli

                                                               pályára gombolyítja a Végtelen?

(15)        Kozmikussá tágított, furcsa kérdésekkel vigasztalódom:

                                                               különbékét kéne kötnöm majdan

                                                               egykori jobbik énemmel, amelyik

                                                               azt súgja: végül túlélem magam

                                                               Túlélem magam és ugyanaz leszek,

                                               mikor már nem leszek

                                               vagy éppcsak módosított,

szellemképes öntudattal,

mint modern eunuch:

                                                               i d õ t l e n í t v e

                                                               — leszek továbbra is

                                                               mikor már nem leszek

                                                               magam számára

                                                                                              átörökítÉLHETÕ

(16)        hisz

egész életünk

valami egészen más jelent

                                                               jelenthet-e egyebet?

 

 

 

Utoljára frissítve:2019. július 05., péntek 21:11
Turczi István

TURCZI ISTVÁN

író, műfordító, szerkesztő

József Attila- és Babérkoszorú-díjas költő, író, műfordító, szerkesztő és művelődésszervező, irodalomtudós és egyetemi oktató. A Magyar Érdemrend Lovagkeresztjének kitüntetettje. Turczi István az 1980-as évektől kezdve folyamatosan publikál, napjaink irodalmi életének talán egyik legjelentősebb és legsokszínűbb alkotója; verseskötetei, regényei, műfordításai és drámai művei folyamatosan jelennek meg itthon és külföldön. A maga nemében egyedülálló Parnasszus költészeti folyóirat és verskiadó alapító főszerkesztőjeként feladatának tartja a magyar költészet szolgálatát, az ifjú tehetségek felkutatását és publikációs lehetőséghez juttatását. Alkotói tevékenysége mellett az elmúlt két évtized egyik legaktívabb irodalomszervezője; a Magyar PEN Club főtitkára, a Magyar Írószövetség Költői szakosztályának háromszor újraválasztott elnöke, a Költők Világkongresszusa alelnöke. Tagja továbbá itthon a Szépírók Társaságának és a MÚOSZ-nak, külföldön a norvég Irodalmi Akadémiának és az Európai Költészeti Akadémiának.

Legfrissebbek a szerzőtől: Turczi István

Tovább a kategóriában: « Barátság égbolt »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned