Egyetlen valóságos és emberléptékű jelenünk- jelenlétünk-, melyet még nem szentségtelenített meg a kor „mindenfajta varázsa”, az az örök benső kényszer, mely mércét állít jó és rossz között. Szeretet és szeretetlenség; együvé tartozás, avagy különállás; empátia, avagy ellenállás közé.
Világ-, és európai történelmünk eleddig tán legnagyobb kudarcával és szégyenével terhelt századát tizennyolc éve magunk mögött hagytuk. (Érdekes, hogy ez nálunk éppen a felnőtté válás korát jelenti, s mi mégis mintha az oktalan, avagy megháborodott, soha felnőni nem akaró gyermekkorba rekedtünk volna!) És újfajta veszélyek, kreált és valós félelmek között kell a ma emberének újra emberséget találnia napjaink pusztává üresített, víztelen, és végletekig elidegenítő társadalmi közegében.

Ki mond igazságot, és ki nem? Ostobaság, avagy bölcsesség hallgatni, vagy megszólalni egy véglétekig kiforgatott, és manipulált információ közegben? Testvértől, avagy idegentől kell-e tartanunk?
A fuldokló ember nem keres higgadt és megfontolt válaszokat. Képtelenség hosszú távban gondolkodnia, mert tudatának minden rezdülésével, életösztöne által vezérelve csupán a pillanatra, a lélegzetvételt követő újabb lélegzetvételig terjedő időre koncentrál. Hadonászva és csapkodva igyekszik a felszínen maradni.

Isten látja ezt a csapkodást. S ha látja, lát mindent!

A hívő ember lelkiismeretének nyughatatlan kényszere karácsony közeledtével még inkább az Istenség felé fordul, mert jól tudja-avagy, ha nem, legalábbis, mélységesen átérzi-, mekkora rettentő nagy szükségben szenved nélküle.

Nagy Imre

„...De jó volna mindent, mindent
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.”

Ady Endre